“Ki mondta, hogy az olimpia csak a győztesekről szólhat?” – Egy vesztes története, aki győztes lett

Michael Edwards, avagy ahogy az egész világ ismeri, „Eddie, a sas” bizony sosem volt egy síugró őstehetség: bénácska, teszetosza kisgyerek volt. Senki sem hitt benne, az 1988-as Calgary téli olimpián mégis ő volt az egyetlen síugró, aki a brit színeket képviselte. Eddie-ből nemcsak legenda, de példakép is lett – noha az olimpián utolsó helyen végzett. Mégis hogyan vált a csetlő-botló, kétballábas személy kultuszfigurává? Ismerjétek meg Michael Edwards történetét, aki mert nagyot álmodni akkor is, amikor sem körülményei, sem képességei nem predesztinálták sikerre.

Eddie, a sas

Eddienek nem voltak különösebb céljai, csak részt akart venni egy olimpián. Rájött, hogy lesiklásban sosem jutott volna ki az olimpiára, ezért próbálkozott be a síugrással – Nagy-Britanniának ugyanis nem voltak ugrói, rajta kívül egyetlen egy brit sem jelentkezett az 1988-as Calgary téli olimpiára. A sportemberi eszményképtől azonban olyan távol állt, mint az oktatási rendszer a valódi oktatástól.

Eddie, a vesztes

Nem álltak szponzorok mögötte, használt lécet, sisakot és cipőt kapott – utóbbi olyannyira nagy volt rá, hogy kénytelen volt 6 zoknit felhúzni a megfelelő tartás érdekében. A rövidlátás is megnehezítette dolgát, szemüvegére csapódó párától gyakran semmit sem látott. Ahogy felszerelése, fizikuma sem volt ideális a síugráshoz: a legprofibb versenyzők 60-65 kiló körüliek voltak, Edwards azonban több mint 80 kiló volt. Nem csak emiatt aggódtak érte emberek ezrei: kétségbe vonták azt is, hogy egyáltalán élve megússza a földet érést – távolról sem lehetett ugyanis gyakorlott síugrónak nevezni.

Eddie, az örök mosoly és kitartás

Az olimpián végül több mint 50 méterrel maradt le a győztes Matti Nyaken mögött. Hivatalosan nem lett utolsó, 58. lett az 59 indulóból: egy versenyző ugyanis a lábát törte a verseny előtti nap. Eddie minden számban utolsó lett, mégis földet érésének pillanatban ő volt a legboldogabb ember a világon. De pont ezért lett a közönség kedvence: minden (katasztrofális) ugrásánál úgy ünnepelték, mintha épp világrekordot döntött volna meg. Eddie a mindenkiben ott lapuló pancser, béna kisgyerekhez szólt: szinte családtagként izgultak érte, rajongtak gyermeki bohóságáért és önfeledt, szinte megmagyarázhatatlan öröméért.

Miatta megváltoztatták az olimpiai szabályokat is

Edwards esetlenségével és eredménytelenségével változtatásra sarkallta a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot: immár a „nem hozzáértők” nem vehettek részt játékokon, csak azok indulhattak az olimpián, akik a nemzetközi versenyeken a legjobb 50 között voltak, vagy a mezőny felső 30 százalékába kerültek. Ez a szabály „Eddie, a sas” szabályként lett híres. Eddie egyszer sem tudott megfelelni a róla elnevezett előírásnak: 1992-ben, 1994-ben és 1998-ban is sikertelenül próbálkozott. Ki mondta, hogy csak a győztesekről szólhat az olimpia?”méltatlankodott, úgy vélte, a nevét viselő szabály miatt sokat veszített varázsából a verseny.

Eddie: győztes vagy vesztes?

Eddie-t a brit téli sportolók szégyenének és a világ legrosszabb síugrójának is nevezték, népszerűsége mégis rendkívüli lett. Calgaryból hazaérve ezrek várták a repülőtéren, műsorról műsorra járt, reklámszerződésekkel bombázták, esti show-k vendége lett. A tiszteletére írt Repülj, Eddie, repülj című dal a slágerlisták élére került. Ami pedig a ’88-as téli olimpiát illeti: volt, aki világrekordot döntött, volt, aki személyes csúcsot állított fel, de volt olyan is, aki úgy szárnyalt, mint egy sas.

Ez Michael Edwards története, a született vesztesé. Vagy győztesé?

Ki-ki döntse el magában. Én a győztesre szavazok.

További cikkek: