Tanárjelöltek az összeomlás szélén?

“Már megint egy újabb panasz, egy sokadik nyavalygó bejegyzés! Nem unalmas már egy kicsit az állandó pedagógus hiszti?” Kedves Olvasó! Neked talán az, ha nem vagy közvetlenül érintett, ám nekünk, tanárjelölteknek és pedagógusoknak korántsem elavult a téma, mi ebben élünk nap mint nap. Egyébként hidd el, ha vannak gyerekeid vagy akarsz gyerekeket a jövőben, te is érintettebb vagy, mint gondolnád! Bátran olvasd tovább a panaszaimat, panaszainkat – ezúttal a tanárképzés ötödik évébe kalauzollak.

A tanárjelöltek gyötrődései

Nem beszélhetek egyszerre minden tanárjelölt nevében, hiszen mind más egyetemeken tanulunk, más a szakpárunk és mások a jövőbeli terveink is. Mégis, mind a környezetemben, mind az országban végzett kérdőíves kutatás eredményeit böngészve is azt látom, hogy több száz tanárjelölt szenved ugyanúgy, ahogyan én is. Nem vagyok egyedül a problémáimmal, és szeretném, ha a továbbiakban egy pedagógustanoncnak sem kellene egyedül éreznie magát velük.

Kilátástalan jövő, nuku anyagi biztonság

Tanárnak tanulunk, pedagógusok leszünk. Szó sincs róla, hogy ne tudnánk, mi vár ránk. Nem sorolhatnak minket azok közé a naiv egyetemisták közé, akiknek fogalmuk sincsen róla, hogy mit tartogat számukra a munkaerőpiac. Mi tisztában vagyunk mindennel. Jól látjuk a kilátástalan jövőt – és igen, pont az ebből fakadó ambivalencia az, ami megrémiszt minket.

Tudjuk, milyen szorosan köti majd meg a kezünket a tanterv és a tankönyvrendelet; tudjuk, mennyi felesleges adminisztráció és portfólióírás vár majd ránk; tudjuk, hogy ezek mennyi időt vesznek majd el a gyerekekkel való minőségi törődésünkből; tudjuk, hogy a kötelező továbbképzéseinket olykor saját zsebből kell majd finanszíroznunk; tudjuk, hogy a szülők legtöbbször ellenünk és nem mellettünk lesznek majd; tudjuk, hogy alig találunk majd valakit, aki nem lenéz, hanem megbecsül minket a szakmánkért; tudjuk, hogy a munkánkat a létező összes módon ellehetetleníteni igyekeznek majd; sőt, ha nem is biztosan, de 90 százalékban még azt is sejtjük, hogy végső soron minket is pályaelhagyóvá kényszerítenek majd a körülmények.

Ó, és akad még valami, amit egészen biztosan tudunk: a pedagógus bértábla szerint kezdetben nettó 135 000 forintot fogunk keresni, és 200 000 fölé még hosszú éveken át fixen nem kúszik a nettó bérünk. Igen, mi már az egyetem alatt tudjuk, hogy kevesebbet kapunk majd, mint egy CNC-esztergályos, egy call centeres, egy árufeltöltő vagy egy kirakatrendező. De igazából majdhogynem mindegy is, hogy az index.hu mely fizetésmutató csúszkáját húzogatjuk, sejtjük, hogy úgyis többet mutat majd, mint a fiatal tanárok bérét jelző. És félreértés ne essék: mi egyáltalán nem sajnáljuk egy szakmától sem a pénzt, csupán magunkat sajnáljuk annak indokolatlan hiányáért. 

Egyébként nemrégiben a Pedagógusok Szakszervezete Országos Ifjúsági Tagozata kampányt indított, melyben fiatal pedagógusok a fizetésükkel fotózkodnak, ezzel felhívva a figyelmet a szemtelenül alacsony, és a tanulással, gyakorlattal töltött idővel közel sem arányos bérezésre.  

“A tanár hivatástudatból tanít, nem pénzért” – érkeznek mindjárt a kommentek. A kész pedagógusokat telhetetlenséggel, a tanárjelölteket pedig pénzéhséggel vádolják, holott szerintem teljesen érthető, hogy mi, fiatal tanárok – akik egyébként 5-6 teljes évet járunk az egyetemre – anyagi biztonságra vágyunk. Huszonévesen kellene kirepülnünk a fészekből, elhagynunk a mamahotelt, biztos közeget építenünk a családalapításhoz, és megalapoznunk a jövőnket, ám ilyen összegű tanári fizetéssel erről sok-sok évig még csak nem is álmodhatunk. Nem tudunk tervezni. Nem tudunk építkezni. Nem tudunk előrelépni. 

Összeomlás, depresszió, egészségügyi problémák

Ötödéves vagyok, sorra omlanak össze körülöttem az emberek. Ismerek olyanokat, akik gyomorfekély miatt járnak kórházba, akiknél reflux alakult ki a stressztől, akik kontrollálatlan zokogásban törnek ki a vizsgaidőszakban, akik egy szót sem szólnak az egyetemen a depressziójuk miatt, és ismerek olyanokat is, akiket csontsoványra fogyasztott már a kilátástalanság. Fáj leírnom, de könnyen lehet, hogy így van: kiégtünk. Kiégtünk, még mielőtt a pályára léphettünk volna?

Nem vagyok orvos és nem vagyok pszichológus sem, de magamból kiindulva úgy vélem, a tanárjelöltek lelkivilágát érő K.O. miatt egyértelműen a jövőkép – jobban mondva annak fatális hiánya – okolható. Bennünk nem tartja a lelket a jövő, bennünk az csak még több aggodalmat szül.

Kísérleti egerek vagyunk

Ha a bizonytalan jövő nem lenne önmagában is elég visszahúzó erő, a kísérleti képzés az. 2013-ban indult útjára az osztatlan tanárképzés, melynek még közel sem sikerült definiálnia önmagát. Rengetegen járjuk ki ugyanazokat a kurzusokat más címen évről évre újra, és rengetegen szenvedünk hiányt megfelelő módszertani szemináriumokban. Sokan érezzük azt, hogy lassan és haszontalanul telnek az éveink, és nincs semmi, ami tarthatná bennünk a lelket, nincs fény az alagutunk végén. Nem éltet minket a diploma gondolata, hiszen legtöbben nem engedhetjük meg magunknak, hogy nettó 135 000 forintért a szakmánkban helyezkedjünk majd el. Hiába szeretnénk tanárok lenni, nem lehetünk azok. 

6 pokoli kemény év

Legtöbbünknek szorgos B- és C-terv szövögetéssel telik el a 6 év, sokan tanulunk más szakmát és dolgozzuk ki a belünket más területeken az egyetem mellett. Mivel a tanulmányaink aligha járulnak hozzá ahhoz, hogy valaha elkezdhessük a felnőtt életünket, minden szabadidőnket más utak kitaposásával töltjük. Barista képzést, sminkmesteri tanfolyamot végzünk, könyvelőnek, asztalosnak tanulunk, pilótának, stewardessnek készülünk. Nyáron fesztiválokon pultozunk, éjjel alvás helyett ügyeletes recepciósként dolgozunk. Görcsösen próbáljuk bebiztosítani a jövőnket máshol, minden megmaradt energiánkkal a harmadik és a negyedik láb növesztésén dolgozunk, hiszen tudjuk: egy tanárnak ebben az országban valóban több lábon kell élnie. Mindez persze nagyon kimerítő. Nem meglepő, hogy többen is egészségügyi gondokkal küzdünk. 

Miért nem váltunk?   

Új egyetemi képzésre csak nagyon kevesen gondolhatunk, hiszen a 6 éves osztatlan program az összes államilag támogatott félévünket felemészti. Azok, akik nem jöttek rá az első évben, hogy kifizetődőbb lenne egy másik szakmát tanulniuk, már nem hagyhatták félbe a képzést anélkül, hogy ne kellett volna érte súlyos összegeket kifizetniük. Emiatt sokan ragadtak a tanárszakon, sokan láncolták le magukat 6 évre, és minden maradék erejükkel a hivatástudatukba kapaszkodnak.

Hivatástudat van

Mert hivatástudat, na, az van – ne tévesszen meg senkit, hogy ez a cikk most főként a mocskos anyagiakat helyezte reflektorfénybe. A hivatástudat, no meg a diákok öröme és csillogó szeme az egyetlenek, amik életben tartanak minket, tanárjelölteket, amik lehetővé teszik, hogy az oktatási rendszer ne maradjon pedagógusok nélkül.

Szeretnénk tanítani, szeretnénk tanárok lenni, de az illetékeseknek lassan muszáj megérteniük: ilyen körülmények mellett nem lehetünk majd azok. Hiába még a legerősebb hivatástudat is, mi sem szeretnénk lemondani a családról, a gyerekvállalásról, a biztonságról. Nem tudjuk hivatástudattal fizetni a számláinkat és az Intersparban sem fogadják el a hivatástudatot a SuperShop kártya mellé. Fiatal felnőttek vagyunk, akiknek a saját lábukra kell állniuk és anyagi biztonságot kell teremteniük. Most kellene megalapoznunk az életünket, így sajnos teljesen mindegy, mióta álmodunk a tanári pályáról, ha mellette képtelenség lesz elindulnunk, akkor nehéz szívvel ugyan, de le fogunk mondani a hivatásunkról. Mert le kell. 

További cikkek: