Kilimandzsáró expedícióm lépésről lépésre: az indulástól a csúcsig

10 hónapot készülni 6 teljes napra? Ha Afrika legmagasabb pontjának megmászásáról van szó, igen. Korábban Gábor ebben a cikkben már kifejtette, hogy miért is mássza meg a Kilimandzsárót: következzék hát a folytatás, az a 6 nap, amiről majdhogynem egy évi munka szólt. Hosszú az út az indulástól a csúcsig, még hosszabb az alázatig és az eredményig, de legalább kijelenthetjük, az 5895 méteres magasság tanít.

A Kilimandzsáró Nemzeti Parkba a Machame kapun keresztül léptünk be. A bejárat az esőerdő szélén állt, egy recepció és néhány faház vett körül egy kis parkolót. A bádogtetőkön majmok lármáztak, az erdőből pedig számomra ismeretlen állathangok hallatszottak. Pár nap volt még a szezon végét jelentő esős évszakig, de az előrejelzések szerint még nem kellett aggódnunk vihar miatt. A bejáratnál vártuk, hogy az aznap elutalt pénz megérkezzen a Nemzeti Park számlájára, megkapva ezzel az utolsó zöld lámpát is a mászáshoz.

Emanuel, egy huszonhat éves tanzán férfi volt a túravezetőm, aki élénkpiros pólót, rövidnadrágot és magashegyi túrabakancsot viselt. Mellette Gabriel, a szakács üldögélt a hátizsákján. A hordárok, Tom és Galo a csomagokat rendszerezték a kisbusznál, hogy az alaptáborig fejükön egyensúlyozzák a maximum 15 kilós súlyokat (ha ellenőr nem látta, akkor ennél sokkal többet). Míg a turisták a legújabb, profi felszerelésben, könnyű hátizsákokkal is vért izzadnak a hegyen, a hordárok gyakran tornacipőben, énekelve előzik le őket. Az árnyékban ülve várakoztam és néztem őket.

Annyira körülményes volt eljutni a hegyhez, hogy még mindig alig hittem el, ott vagyok

Először is Pestről Isztambulba hat órát késett a gépem. Ezzel lemaradtam a csatlakozásról Nairobiba, így az onnan Moshiba induló buszt sem értem el. Egy éjszakára Isztambulban ragadtam, ahol kireklamáltam magamnak egy közvetlen repjegyet Moshiba, a Kilimandzsáró repterére. Másnap pedig a reptéren, indulás előtt egy órával vettem észre, hogy az útlevelem a szállodában maradt. A recepciós utánam küldte, így elérhettem a gépet, de amikor hajnalban leszálltam Moshiban, a feladott poggyászom nem jött meg velem. „A holnapi járattal fog megérkezni, biztos Isztambulban elkeverték” – hangzott az utastájékoztatás a kicsi reptér egyetlen szolgálatban lévő alkalmazottjától. Délután pedig, a Western Union egy apróbetűs ügyes húzással legombolt rólam kétszáz dollárt, ami a Nemzeti Parknak és Emanueléknek szánt túradíjhoz kellett volna. De végül minden akadályt megoldottam, már csak a hegymászás maradt hátra.

Első nap: Machame kaputól a Machame táborig (2800 méter)

Fél napot várakoztunk a Machame kapuban, mire késő délután megkaptuk az engedélyt a mászásra. Az első napi szakasz az esőerdőn vezetett keresztül, a Machame kaputól a 2800 méter magasan fekvő Machame táborig. Mire odaértünk, a hordárok, Tom és Galo felállították a sátramat. A bejáratához egy kempingasztalt is tettek, megpakolták a vacsorával. Meglepett, nem számítottam ilyen luxusra, de jól esett a szakács, Gabriel levese főtt banánnal és zöldségekkel elkészítve.

Az első nap végén, elalvás előtt Emanuel bejött, hogy megbeszélje velem a másnapi tervet. Elmondta, mire kell figyelnem a mászás alatt, hogy gyorsabban akklimatizálódjak.

– Két alapszabály van! – mondta, és felsorolt vagy négyet. Igyak naponta négy liter vizet; lélegezzek lassan, az orromon át; egyek annyit, amennyi csak belém fér és menjek mindig lassan.Pole-pole – mondta még szuahéliül, ami azt jelenti, lassan-lassan.

Második nap: Machame tábortól (2800 méter) a Shira táborig (3800 méter)

Másnap a 3800 méter magasan lévő Shira táborig kellett eljutnunk. Élveztem a meredek túrát, könnyedén vitt előre a lábam, nehéz volt betartani a pole-pole szabályt. A növényzet ritkult, a lármás esőerdőt szürke sziklák és kövirózsaszerű, hegyi növények váltották fel. A levegő jócskán lehűlt miután a felhők fölé emelkedtünk.

A magasság növekedésével ritkul a növényzetA magasság növekedésével ritkul a növényzet
A köd csak szépített a kilátásonA köd csak szépített a kilátáson

Harmadik, negyedik, ötödik nap: Shira tábortól (3800 méter) az alaptáborig (4600 méter)

A következő napokban kezdtem megérezni a magasságot. A 4600 méter magasan lévő Lávatoronynál egy kőre ültünk le ebédelni. Nem volt étvágyam, elkapott a hányinger, ha ránéztem a szendvicsre. Aznap vacsorázni sem tudtam, és az étvágytalanság a csúcstámadás másnapjáig kitartott. Így hagytuk el a Machame út egyetlen technikás szakaszát, a Barranco-falat is.

A 4600 méter magasan fekvő LávatoronyA 4600 méter magasan fekvő Lávatorony

A meredek, közel háromszáz méter magas sziklafalat cikk-cakkban másztuk meg, akkorra a fejfájásomat szédülés is kísérte. Emanuel minden este bejött a sátorba megmérni a véroxigén szintemet, fejlámpával a szemembe világított, ellenőrizte a pulzusomat. Próbált ételt erőltetni belém, sikertelenül.

A hegyen nemhogy internet, de még térerő se volt, Emanuel pedig nem volt túl bőbeszédű társaság, ezért legnagyobb részt magamban voltam. Mire az ötödik napon elértük a Barafu alaptábort, kezdett megviselni, hogy nem beszélek senkivel. Aznap éjjel indítottuk a csúcstámadást, Emanuel azt tanácsolta, még aludjak előtte pár órát.

Az alaptáborhoz vezető útAz alaptáborhoz vezető út

Alvás előtt két deci vízben megmosakodtam. Tom, az egyik hordár minden nap egy kistálnyi, meleg vizet hozott tisztálkodásra a sátorhoz, de mivel 4000 méter fölött már nincs patak, ezért gazdálkodni kellett a vízzel. A sátorban összecsomagoltam a hátizsákomba mindent, ami a másnapi csúcstámadáshoz kellett, majd bebújtam a hálózsákba.

Eszembe jutott, hogy már napok óta nem láttam magam tükörben, ezért elővettem a telefonom és az előlapi kamerával megnéztem az arcom. Az orrom sebesre égett a napon, a szám kicserepesedett és felszakadt. A hajamat már indulás óta nem tudtam megmosni, és a beesett arcomon látszott, hogy napok óta nem ettem szinte semmit. Összességében úgy néztem ki, mintha legalább 20 évet öregedtem volna. Gyorsan elraktam a telefont és magamra húztam a hálózsák zipzárját.

Tábor a felhők fölöttTábor a felhők fölött

Hatodik nap, a csúcstámadás: alaptábortól (4600 méter) az Uhuru-csúcsra (5895 méter)

Este tizenegykor keltett Emanuel, fejlámpa volt a fején, vastag kesztyű a kezein. Azért kezdi a csúcstámadást mindenki éjszaka, hogy a napfelkeltét a legmagasabb pontról nézhesse meg, és utána legyen elég ideje leereszkedni az egyik négyezer méter alatti táborba. Egy órám volt még az indulásig. Szélcsend volt és mínusz tíz fok körüli fagy, de tudtam, ez csak hűlni fog, ahogy egyre magasabbra érünk. Tiszta volt az ég, csak a Hold és a csillagok világítottak. Felnéztem a havas hegycsúcsra: még ezerkétszáz méter szintemelkedés volt hátra a csúcsig.

A hegy gleccserei rohamosan olvadnak, pár év múlva talán teljesen el is tűnnekA hegy gleccserei rohamosan olvadnak, pár év múlva talán teljesen el is tűnnek

Emanuel azt mondta, a szintemelkedés nagyon megterhelő a szervezetnek, ezért a mászónak sietnie kell, hogy még azelőtt felérjen, mielőtt a hegyibetegség kifejti a hatását. De túl gyorsan emelkedni szintén veszélyes, ezért a tempóra a túravezetőnek kell odafigyelnie.

Éjfélkor elindultunk Emanuellel, Gabriel, Tom és Galo már nem jöttek velünk. Amikor elhagytuk az alaptábort, lekapcsoltuk a fejlámpát és a holdfényben mentünk tovább.

– Pole-pole! – szólt néha, de ennél többet egyikünk sem beszélt.

Telt az idő, és ahogy magasabbra emelkedtünk, egyre jobban kezdtem fáradni. Mikor elértük az ötezer métert, hirtelen megváltozott minden. Szél támadt és pár perc alatt egy felhő borította be a hegyet, mi pedig a közepén voltunk. A levegő még jobban lehűlt. Apró jégkristályok csaptak az arcunkba, bevérzett a szemem és mindenünkre vastag jégréteg fagyott rá. Az orromból vér szivárgott, a fejem pedig úgy zakatolt belül, mintha egy nagy műanyag vödröt csapkodtak volna rajta.

Olyan kimerültséget éreztem, mint előtte még soha: úgy éreztem, járás közben el tudnék aludni. Erőlködnöm kellett, hogy a szél ne döntsön el, és kétméterenként kellett megállnom erőt gyűjteni. Ebben az állapotban folytattuk a mászást, míg pár óra alatt elértük az 5739 méteren lévő Stella Pointot. Ettől a ponttól már a Nemzeti Park oklevéllel igazolja, hogy megmásztam a hegyet, és innen már csak egy óra az Uhuru-csúcs.

Mikor már fél órája elhagytuk a Stella Pointot, találkoztunk egy fiatal marokkói mászóval, Karimmal és a túravezetőjével. A fiúnak el volt fagyva a keze és borzalmasan fájt neki, a hegyibetegségtől pedig nem volt teljesen magánál. Kezdett levetkőzni és sírva kérte a vezetőjét, hogy menjenek le. Adtam neki egy kézmelegítőt és pár szóval lelket öntöttünk belé. Ettől én is jobban lettem, és együtt tettük meg a hátralévő utat az Uhuru-csúcsig.

Karim, a fiatal marokkói mászó ment elől, amikor a ködből előtűnt a csúcsot jelző tábla. Megfordult, visszaszaladt hozzánk és megölelt minket. Megköszönte, hogy segítettünk neki, majd csak utána rohant a táblához. Ekkor a Nap már felkelt, bevilágította a felhőt, ami körülvett minket. Álltunk a narancssárga ködben, felváltva kiabáltunk és sírtunk. Meghozta az eredményét a tíz hónap felkészülés, sikerült az, amire egész évben készültem.

Afrika teteje, az Uhuru-csúcs 5895 méter magasságbanAfrika teteje, az Uhuru-csúcs 5895 méter magasságban

Hatodik nap délutánja: az Uhuru-csúcstól (5895 méter) Mweka kapuig (1800 méter)

Eltűnt minden fájdalom és fáradtság: amikor elindultunk lefelé, már nem fáztam, a fejem se fájt és a kimerültségnek se volt nyoma. Szinte szaladtunk lefelé Emanuellel az alaptáborig, ahol Tom reggelivel várt. Természetesen rá sem tudtam nézni, úgyhogy egy óra pihenő után elindultunk lefelé a legrövidebb úton.

Aznap még huszonkét kilométert gyalogoltunk az alaptáborból (4600 méter) egészen a hegy lábánál lévő Mweka kapuig (1800 méter). Teljesen kimerült voltam, de nem akartam még egy éjszakát a sátorban tölteni, ezért a kétnapi utat megállás nélkül legyűrtük, és így a hordárok is örültek, hogy egy nappal hamarabb hazaérhetnek.

Emanuel átadta az oklevelet a Mweka kapunál, majd szétosztottam a kötelező borravalókat. Innen egy szállodába vittek, majd elköszöntünk. Letettem a hátizsákjaimat a szoba sarkába és beálltam a zuhany alá. Amikor végeztem, kinéztem az ablakon. Abban a pillanatban leszakadt az eső, és ezzel elkezdődött az esős évszak.

További cikkek: