Kilimandzsáró expedícióm lépésről lépésre: az ötlettől egészen a megvalósításig

Gábor 5895 méter magasan, a Kilimandzsáró csúcsán. Gábor 5895 méter magasan, a Kilimandzsáró csúcsán.

– Mennyi van még hátra? – kérdezem Emanueltől, mikor sikerül erőt gyűjtenem ahhoz, hogy kinyissam a szemem. A Hold ezüst színnel világítja be a hegyet borító felhőt, amivel szinte összefagyott a talpam alatt csikorgó, száraz kőtenger.

– Még két óra – válaszol. Egy szikla szélvédett oldalában ülve pihenünk. Éjfélkor indultunk az alaptáborból, hogy napfelkeltére a csúcsra érjünk. – Induljunk! – szól ismét, mikor látja, hogy csukódik a szemem.

Vastag kesztyűbe dugott kezével lecsapkodja táskájáról a ráfagyott jeget, majd vállára veszi, és lassú léptekkel elindul a ködbe. Szédelegve felállok, követem őt. Ötezer méter fölött járunk, mínusz húsz fok van, a szél apró, szúrós jégkristályokat csap az arcunkba. Minden szívverés döngető fejfájást hoz. Egy szívdobbanás hangja zúg a fejemben, fájdalom fut a halántékomba, lábam nehezen lendül előre, hideg levegő szúrja az alvadt vértől piros orrlyukam. Majd egy pillanatnyi szünet áll be, aztán az egész kezdődik elölről. Bal-jobb. Bal-jobb. Ez a lüktetés eltompít, járás közben meleg, félálombeli jelenetek mosódnak össze a körülöttem lévő szürke, fagyos valósággal. A hegy él, hallom a szívdobogását a fejemben. Azt kérdezi: mit keresek itt?

A 26 éves Emanuel már több mint száz mászót kísért fel a csúcsra.A 26 éves Emanuel már több mint száz mászót kísért fel a csúcsra.

2018 januárjában határoztam el, hogy megpróbálkozom a Kilimandzsáróval. Az új évi, tervezhető szabadnapok okozta felszabadító érzés és a karácsony utáni diós-mákos ízű bűntudat elegyéből tettvágy született, ami arra késztetett, hogy kihívást keressek. Akkor már fél éve fantáziáltam a Kilimandzsáróról, de előtte sosem gondolkodtam rajta komolyan. Fogalmam sem volt arról, mibe vágok bele, amikor félresöpörtem a bejglimorzsákat, felcsaptam a laptopot és lefoglaltam egy repjegyet Nairobiba, 2018. október 17-ére.

A Kilimandzsáró Tanzániában található, a kenyai határhoz közel. Teteje, az Uhuru-csúcs 5895 méter magasságával Afrika legmagasabb pontja. Lábánál esőerdő terül el, egy Moshi nevű nagyobb város, és kisebb falvak veszik körül. Hegymászás szempontjából könnyűnek számít, mert a terep nem követel komoly mászótechnikai tudást, mégis az évi harmincötezer mászónak csak negyvenöt százaléka jut a csúcsra, és körülbelül harmincan vesztik életüket. A hegy lábánál akár plusz negyven, csúcsán pedig mínusz huszonöt fok is előfordulhat, az ilyen mértékű különbség pedig minden ember szervezetét megterheli. További nehézséget jelent a hirtelen szintemelkedés, kellő akklimatizáció nélkül az alacsony légnyomás, a gyér oxigén- és páratartalom olyan erős tünetekkel jelentkezhet a mászónál – szédülés, fejfájás, kimerültség, hányinger, kórós étvágy vagy épp étvágytalanság, inszomnia vagy épp álomkór –, melyek megakadályozhatják a mászást.

Hogy miért döntöttem el, megmászom a Kilimandzsárót, érdemes néhány évre visszatekinteni: egy buddhista gyakorlatokat tanító mester ekkor szerettette meg velem önmagam szívatását. Szerinte minél több erőfeszítést teszünk egy cél eléréséért, annál nagyobb lesz az időközben végbemenő szellemi fejlődés. Így válik a végcélnál is értékesebbé a kivitelezés alatt megszerzett tapasztalat.

Ez hozta meg a kedvem az önsanyargatáshoz, először pedig akkor tapasztaltam meg a saját bőrömön, amikor keresztülsétáltam Spanyolországon. Semmilyen jutalom, díszsortűz vagy megvilágosodás nem várt az El Camino végén, de az egy hónapig tartó, napi harminc-negyven kilométer gyaloglás térdízület-gyulladással olyan tapasztalatokat adott, amelyekkel azóta minden hétköznapi feladatom összehasonlíthatatlanul egyszerűbbnek tűnik.

Ebből merítek erőt azóta is: ha a munkám épp valamilyen monoton tevékenységet kíván, arra gondolok, hogy még mindig izgalmasabb, mint menetelni reggeltől estig a tűző napon. Ha a hétköznapokban fáradtnak érzem magam, akkor inkább örülök, hogy legalább nincs egy nagy hátizsák is a vállamon. Ezt a hozzáállást nem a santiagói katedrálisban osztogatják, hanem út közben szedi össze az ember, vízhólyagonként.

Ezzel a tapasztalattal álltam neki összeírni, mikre van szükségem, és hol kell még fejlődnöm ahhoz, hogy megmásszam a Kilimandzsárót. Szükségem volt vízumra, felszerelésre, túravezetőre, nemzeti park belépőre, buszjegyekre és oltásokra. Úgy számoltam, körülbelül 1,3 millió forintba fog kerülni, ami, ha csak a havi fizetésemet vettem alapul, sehogy sem jött volna össze októberig. Ezelőtt még nem voltam 2700 méternél magasabban, ezért fizikailag is fel kellett készülnöm. Nem volt meg a kellő állóképességem, szervezetem a negyedik emeleti légnyomáshoz volt szokva, és erőnlétben is volt még bepótolnivalóm. De a repjegy már megvolt, nem volt visszaút, nem volt más választásom, mint beleállni a feladatba.

Mikor végeztem a listával, sorra vettem, hogy a fentieket milyen módon tudnám megszerezni. Pénzügyi tervet és edzéstervet készítettem, elhatároztam, hogy támogatókat fogok keresni, plusz munkát fogok vállalni, és kijelöltem olyan sportokat, amiket az előttem álló tíz hónapban rendszeresen kell végeznem. Új dolgokat kellett megismernem, amelyekben azóta is örömömet lelem. Hogy szervezetemet felkészítsem a magaslati levegőre és a hidegre, belekezdtem Wim Hof, a holland Guinness-rekorder jeges fürdős légzéstechnikába, a Wim Hof módszerbe. Állóképességem fejlesztése céljából pedig bokszedzésre kezdtem járni és rendszeresen futottam hosszabb távokat. Pár alkalommal maszkban is edzettem, ami a hegyi oxigénhiányt szimulálta, mindemellett elmélyültem a jógában és a kerékpározásban is.

Több céget is felkerestem a szponzorációval, de mindenhonnan visszadobtak. Végül bepróbálkoztam az akkori munkahelyemen, akik vállalták, hogy támogatnak – nem csak nagy összegű anyagi segítséggel. Lehetőséget adtak, hogy a kollégáimat is bevonjam az edzésbe, blogot írjak a belső hírfolyamba, jógaórákat, mászó- és futóedzéseket, valamint túrákat szervezzek a munkatársak számára. Nagy cégnél dolgoztam, ezért sok emberrel ismerkedtem meg, és egész idő alatt csak jóindulatú, bátorító visszajelzéseket kaptam, szinte sosem edzettem egyedül. Így telt el az év első fele, majd a nyár is, egyes sportokban pedig kezdtem látványosan fejlődni.

Mire eljött az október, túl voltam a szervezéssel kapcsolatos teendőkön is, minden összeállt. Meg volt tervezve az egész út az elejétől a végéig: a repülőút Isztambulon át Nairobiba, onnan egy hajnali buszjárat Moshiba, ahol majd várni fog a Tanzán túraszervező, Jeff. Nyugodtan, teljes menetfelszereléssel indultam a reptérre, ahol a tíz hónapos terv pár óra alatt esett szét.

Az indulástól a csúcsig: folytatás a következő cikkben.

További cikkek: