„Kontraszt anyag voltam a tehetségeseknek, mert bebizonyítottam, hogy szorgalommal is messze el lehet jutni”

Kedves Olvasó!

20on.hu oldalon érdekes kérdésre keresik a választ: mégpedig arra, hogy ki 2020 huszonévese. A címet az nyerheti el, aki bármilyen formában inspirál másokat. Úgy gondolom, nekem ez a misszióm és ehhez összesen egy adottságomat kell használom: azt, hogy lúzer vagyok. Mielőtt abbahagynád az olvasást, szeretném leszögezni, hogy ez nem egy vicc, ugyanis a saját értékrendszerem szerint csak az képes fejlődni, aki hibázik, és azok az érdekes emberek, akik nem tökéletesek, hiszen az ideális kiszámítható és előre jelezhető. Ezzel szemben a hibák megannyi irányba sodorhatnak minket. Ha jobban belegondolunk, például a zene szépségét is két hibás hangköz adja, ami a mi-fa és ti-dó között félhangként foglal helyet.

Azt hiszem 10 éves voltam, amikor először megfordult a fejemben, hogy a létezésemnek értéke, a gondolataimnak pedig haszna van pont egy mára már eltűnt magyar fiúbanda, a No Thanx Másik nemzedék című számát hallatva. A sors nemsokára úgy hozta, hogy hazakerült édesanyám régi gitárja, én pedig a fejembe vettem, hogy zenész leszek. Nem lettem, viszont nagyon sok éven keresztül rengeteg embert tettem kicsit boldogabbá különböző táborokban és eseményeken a zenémmel, többeket oktattam és sokan kezdtek el a hatásomra zenélni. 

Egy kis városban születtem a román-magyar határ mentén, tehát se román, se magyar nem voltam igazán, de papíron legalább már mindkettő vagyok. Innen szedtem össze a sátorfám, és kerültem Nagyváradra középiskolába, amikor éppen betöltöttem a tizennégyet. Az első év során szembesítettek azzal, mennyire egy jelentéktelen kis senki vagyok. Ennek az időszaknak a legmélyebb bugyrában fetrengve kezdtem el sportolni előbb futni, majd karatézni. Semmit sem tudok csendben csinálni, így az eleinte magányos esti edzésemhez lassan csatlakoztak emberek, akik azóta már nálam komolyabban űzik a különböző sporttevékenységeket.

Ekkoriban katona akartam lenni, mert úgy hittem, az erőm az egyetlen, amivel jót tehetek, és akár az életem árán is megvédenék másokat, így adva értelmet a sajátomnak. Sajnos ez a tervem is kudarcba fulladt, mivel az első évben kémiából is elég rosszul állt a szénám, így kénytelen voltam magamat korrepetálni a szerves részéből. Őszintén, az oktatóm sokat tett azért, hogy sikítva meneküljek előle. A projekt annyira jól sikerült, hogy 2020 januárban vegyészmérnök diplomát vettem át a BME-n.

Ha katona nem is, azért dobogós lettem párszor karatéban, bár azóta is vallom, hogy a legnagyobb érdemem nem a nyakamba akasztott érmék voltak, hanem azok a kupák, amelyeket a csapattársaim kaptak. Az az izzadság, amit együtt hagytunk a termekben és az edzőtáborokban. Az a kötelék, ami a mai napig is erős, akárhol legyek a világban. És az érzés, hogy ugyanazt a tiszteletet kapom ma is, sok év kihagyás után, mint amit akkor kaptam, amikor tényleg az oktatójukként álltam előttük a sorban. 

Azért az a vegyészmérnök diploma sem jött magától, főleg azért, mert nem voltam hajlandó az otthon hagyott csapatommal a sportot is letenni, így elkezdtem bokszolni. De nem is akárhogy, napi 4-5 óra edzés, reggel edzőterem, majd egyetem, majd újra edzőterem, tanulás és alvás. Nem árulok el nagy titkot, hogy sajnos nem lettem a következő Katie Taylor, de ahogy eddig mindig mindenben, ebben is hatással voltam azokra, akik láttak. Felnéztek rám, mert a körülményeim ellenére is csináltam, mert racionálisan látva a világot haladtam előre, és mert minden egyes ütésben, minden három perc kötélben benne volt a lelkem egy pici darabja, mert másképp kár is hozzá fogni bármihez. 

Aztán szorult a hurok a nyakam körül, és nem is éreztem magam jól, hogy minden keresetem a kis újságíró fizetésem, egy kis szociális támogatás, és hogy takarításért cserébe megúszom az edzések árát. Így kezdtem el dolgozni egy szoftverfejlesztő csapatban, ahol az alapítók is vegyészek voltak.

Mostanra talán te is érted, hogy beleszoktam a ,,béna vagyok, de lelkes” hozzáállásba. Ennek ellenére két éve dolgozom itt, úgy, hogy még a for ciklust sem abban a nyelvben ismertem, mint amiben dolgozok, de sosem adtam fel a tanulást, és nem torpantam meg egy problémánál, folyton a megoldást kutattam.

Így lettem gyakornokból fejlesztő, majd fejlesztőből a csapat vezetője, ahol a legfontosabb feladatom biztosítani, hogy a csapat jól legyen, élvezze, amit csinál, motivált és lelkes maradjon még a legnehezebb időkben is. Meg persze a többi apróság, mint király szoftvereket fejleszteni, projekteket megfelelően behatárolni, kivitelezni. 

Kontraszt anyag voltam a tehetségeseknek, mert bebizonyítottam, hogy szorgalommal is messze el lehet jutni, és mindaddig, míg tudatosan javítgattam a gyengeségeimet igyekezve kihagyni a visszahúzó erőket , oda jutottam, ami miatt végre én is büszke vagyok magamra: értékesnek tartanak.

Voltam így már kicsit zenész, karatéka, Liliomfi Mariskája, egyetemista, takarító, újságíró, bokszoló, néha edző, győztes, vesztes, gyakornok, fejlesztő, menedzser és vezető mindezt 23 éves koromig. Ezekben a dolgokban az a hasonló, hogy mind teljesen más, mégis ugyanúgy álltam nekik: szívvel és lélekkel, otthagyva egy darabot a lelkemből mindegyikben, mert csak így lehet. S bár 2020 átírt minden ismert és biztos dolgot, várom, hogy mi vár még a következő években, hiszen ez az élet dolog amennyire nehéz néha, annyira csodálatos.

Szerinted a cikk szerzője érdemli a 2020 20onévese díjat? Szavazz egy lájkkal a cikk alján! A győztes nyer egy interjút a Hangszedő Magazin Ambíció című rovatába, illetve a mardoni café jóvoltából egy vadonatúj Dolce Gusto kávéfőzőgéppel és kávécsomaggal is gazdagodik.

További cikkek: