Könyörgök, ne várjátok el, hogy mindenből kitűnő legyen!

Ez a bejegyzés most első sorban a tanárokhoz, a szülőkhöz és a jövőbeli szülőkhöz szól, de olyanok is azonosulhatnak a tartalmával, akik színötös ellenőrzővel végezték el az általános- és középiskolát, akik számára sosem jelentett gondot a jó jegyek szerzése. Mivel pedagógusként írom ezeket a sorokat, különösen furcsa élményt nyújthat olvasni őket, mégsem tágítok a véleményemtől, miszerint közel sem kell minden gyereknek kitűnőnek lennie, sőt.

A kitűnők mindenben jók, de semmiben sem kiemelkedőek?

Kugler Ádám viselkedéskutató szavaira bukkanva a nézeteim csak tovább erősödtek. Állítása szerint a jeles diákok sok mindent tudnak, de talán semmit sem igazán. Velük szemben a közepes tanulók csak azzal törődnek, ami érdekli őket, így egyes területeknek igazi specialistájává válnak. Alig tudok belekötni az elméletébe, főként azért, mert a kitűnő tanulók elveszettségét a barátaimon, a diákjaimon és saját magamon egyaránt számtalanszor tapasztaltam.

A kitűnők krízise

Egy szülőnek sem szabadna azt gondolnia, hogy ha a gyermeke kitűnő tanuló, akkor már egészen biztosan a jó úton jár, már nem áll előtte akadály, már biztosan boldog és kiegyensúlyozott karrierépítő válik belőle. Az ilyen és ehhez hasonló tévhitek egy veszélyes buborékot képeznek, mely miután kipukkad, nem hagy maga után mást, mint kilátástalanságot, elveszettséget és céltalanságot. A kitűnő diákok gyakran nagyobb krízisként élik meg a pályaválasztást, mint a közepes tanulók, ezt azonban senki sem veszi észre, hiszen az osztályzatok és az érettségi pontszámok mit sem sejtetnek a belső válságukról.

Tanulnak, mert tanulniuk kell

A kitűnő tanulók ugyan tényleg mindenből jók, de mi garantálja, hogy bármiből is kiemelkedően jók, vagy hogy egy adott terület különösen leköti a figyelmüket? Sajnos sok esetben az égvilágon semmi. Tanulnak, mert tanulniuk kell, mert így nevelték őket, mert ezt várják el tőlük és mert ezt várják el saját maguktól is, de kevés igazi belső motivációjuk akad.

Csekély azoknak a kitűnő tanulóknak a száma, akiknek marad idejük arra, hogy mélyebben beleássák magukat egy adott terület rejtelmeibe, hogy felfedezzék azt, ami igazán érdekli őket. Mindenhol egytől egyig jól akarnak teljesíteni, az idő viszont szűkös. A minden területre kiterjedő megfelelési kényszerük miatt gyakran nem marad lehetőségük arra, hogy ráleljenek a szenvedélyükre, és hogy abból hozzák ki a maximumot.

A kitűnő ismerőseim a legelveszettebbek

Egy 8 évfolyamos, erős és jó hírű gimnáziumba jártam, ahol akkor lógott ki valaki a sorból, ha nem volt kiváló tanuló. Később egy olyan iskolában tanítottam, ahol az intézmény presztízse miatt mindenből kitűnően kellett teljesíteni. Elárulom nektek, hogy diák- és tanári pályafutásom során egyaránt ez volt a legmérgezőbb elvárás, amivel találkoztam.

A kitűnő tanuló barátaimnak az érettségi évében halványlila gőzünk sem volt arról, hogy merre menjenek tovább, és még most, az egyetem utolsó éveiben sem igazán tudják, hogy merre kellene. Még mindig csak azért tanulnak, mert tanulniuk kell, de aligha találták meg a valódi motivációjukat, az őszinte szenvedélyüket. Ha a középiskolában fogadni kellett volna, hogy kik lesznek 5 év múlva a legelveszettebbek, egészen biztos rajtuk lett volna a legmagasabb szorzó, és most mégis rajtuk a legalacsonyabb.

Nem várom majd el a kitűnő bizonyítványt sem szülőként, sem tanárként

Tanári karrierem még gyerekcipőben totyog, de abban már most biztos vagyok, hogy egy tanítványomtól sem fogom elvárni, hogy a matematikától kezdve a testnevelésen át egészen a magyar irodalomig mindenből színötös legyen. Egyébként is, nem irreális elvárás ez egy kicsit? Még a legnagyobb zsenik is csak egy területen kiemelkedőek, nem értenek egyszerre az atomfizikához és a slam poetryhez.

Persze tanárként az az első számú küldetésem, hogy egytől egyig minden diákomnak megadjam a lehetőséget, hogy kiváló lehessen az általam tanított tárgyakból. Szeretném, ha kihoznák magukból a maximumot, ha a lehető legtöbb tudást sajátítanák el az oldalamon, de képtelen leszek megvetni akármelyik matekzsenit azért, mert a szemembe mondja, hogy nem kötik le Szophoklész drámái. Nem várom majd el tőlük, hogy ugyanolyan fontosnak tartsák a tárgyamat, mint a többit, hogy ugyanúgy teljesítsenek belőle, mint a többiből. Abban támogatom majd őket, hogy megtalálják a nekik való irányt, és akkor is 100 százalékban mellettük állok majd, ha az éppenséggel nem az én szaktárgyam lesz.

Szülőként is hasonlók a terveim.

További cikkek: