Közhangulatjavító program – 1. rész

Ez egy cikksorozat első része, mely arra fog törekedni, hogy – hacsak egy picit is – de javítson az általános, pesszimista és letargikus közhangulaton, ami hazánkban uralkodik. Élen járunk a pesszimizmusban, olyannyira, hogy mára már sztereotípiává nőtte ki magát.

Minden rész, egy-egy témakört fog felölelni, ami hatással van a mindennapi életünkre és ad pár tippet arra vonatkozóan, hogy hogyan érezhetnénk magunkat jobban, hogyan lehetünk nyitottabbak a világra, és hogyan kapcsolódjunk jobban embertársainkhoz.

Kezdésként nézzünk egy kicsit körbe, hogy milyen is itthon a közhangulat, és mi lehet ennek az oka.

“A magyarok pesszimisták.” – Hányszor, és hány felől hallottuk már ezt a kijelentést, ami sajnos nem alaptalan. Mi magyarok, tényleg inkább pesszimista nép vagyunk, mint optimista vagy realista. Van, aki csak hallásból gondolja így, de van, aki a saját bőrén meg is tapasztalja. Szeretünk panaszkodni, károgni, a rosszra számítani, vagy éppen az “ez van, ezt kell szeretni” mentalitást. De miért?

Sanyarú történelmi múlt

Egy szomorú történelem, sok vesztes csata és balszerencsésen megválasztott szövetségesek könnyen negatívan befolyásolhatják a közhangulatot egy országban. A történelmi eseményeken pedig mindig lehet rágódni, felhozni őket újra és újra “megemlékezés” címszó alatt, nehogy elfelejtsük őket. Ez szép és jó, és ezzel önmagában nem is lenne baj. A baj azzal van, hogy ezek az események 80%-ban negatívak. Ezeken, sajnos mi már változtatni nem tudunk, de az újbóli felidézések erősen hozzájárulnak az általános pesszimizmus kialakulásához.

Örökölt pesszimizmus?

Már gyermekkorunkban is megismerhettük a pesszimizmus sokféle formáját, akár szüleinktől, nagyszüleinktől vagy az iskolai tanárainktól. Jobban bevett módszer a büntetés és fenyítés alkalmazása, mint a motiválás vagy jutalmazás. “Tanulj, különben nem viszed semmire!” “Bezzeg a Juliska fia milyen jó gyerek!” “Éjjel nappal dolgozok, hogy neked meglegyen mindened.” és a személyes kedvencem: “Ha elesel, még meg is verlek.” Ezen kijelentések egyike sem pozitív töltetű, mégis mindannyian közel hasonlókon nőttünk fel. Tehát már egészen fiatal korban belénk lett nevelve az, hogy ez egy cudar világ, ami eltapos, ahol teljesíteni kell, ahol megbüntetnek, ami rossz és nehéz, de ez van. Persze vannak kivételek és nem lehet teljesen a szülőket hibázatni, hiszen ők is ebben nőttek fel és csak óvni akartak minket.

Divat pesszimizmus avagy optimistának lenni lassan már ciki

Panaszkodni mindenki szeret, együtt meg még jobb! Ha találunk valami olyan dolgot, amit valakivel együtt lehet szidni, az máris kapcsolódási pont. Vagy ha valakiről kiderül, hogy ugyanazt utálja, mint mi, a szemünkben máris szimpatikusabb lesz az illető. Ez valami különleges beállítottságunk lehet. 

Aztán, ha feltűnik a színen egy ember, aki próbál valami pozitívat hozzátenni a társalgáshoz, megeshet, hogy a többségben lévő negatív emberek, egyből lehurrogják. Igaz, ez inkább az idősebb generációra jellemző, szerencsére a fiatalok, már egyre inkább objektívak / realisták és elfogadóbbak. Szállóigévé és hangzatos mondat lezárássá avanzsáltak az olyan félmondatok, mint a “szar az élet” “régen minden jobb volt” “ez van, ezt kell szeretni” és a “lesz ez még így se”. Ezek a mondatok már tudat alatt is arra kondícionálják az agyunkat, hogy pesszimista és beletörődő legyen.

Külföldön sincs kolbászból a kerítés

Idősebb generációt képviselő, külföldi kalandra vágyó lelkes fiatalt lehúzó, jellegezetes mondatát olvashattuk az imént. Magyarán, az egy dolog, hogy itthon szar, de külföldön is szar, csak ott egy kicsit kevésbé szar. Ez a mondat, ezt sugallja, ami megint egy teljesen téves megítélés. A legtöbb fiatalt nem bátorítják a külföldi vágyaik megélésében, hanem inkább lebeszélik őket, leginkább családjaik idősebb tagjai. Na jó, de felmerül a kérdés, hogy az a bizonyos fiatal tényleg kalandra, új impulzusokra és nyelvi előnyökre vágyik, vagy pont a hazai depresszív közhangulat elől menekülne

Értem és tudom én, hogy külföldön sem ingyen adják a pénzt, a házat meg a kocsit, és habár a fizetés magasabb, de vele együtt a megélhetési költségek is. Ezzel tisztában vagyunk, mi fiatalok is. Azonban, van valami más az emberekben a letargián, a panaszáradaton és a károgáson kívül – az életigenlés. Ami itthon, a legtöbb emberből sajnos kihalt. (Igaz, nem mindegy, hogy nyugatra vagy keletre indulunk el, ez tény.)

Mit lehet tenni? 

Hiszem azt, hogy mi fiatalok tudunk befolyással lenni erre a pesszimista közhangulatra, és talán elindíthatjuk a változást, egy picivel jobb, optimistább jövő felé. Nekünk már teljesen tágabb a világnézetünk, mint nagyanyáinknak, és sokkal elfogadóbbak, nyitottabbak is vagyunk. Nem azt mondom, hogy folyamatosan árradjon belőlünk a túlcsorduló pozitivitás, az irritáló optimizmus, vagy a megjátszott boldogság, szó sincs ilyenről. Csak hagyni kéne már a fenébe ezt a folyamatos panaszkodást, rosszmájú pletykálkodást, károgást és gyűlölködést. Az nem lehet állandósult állapot, hogy szinte mindig a legrosszabbra számítunk.

További cikkek: