Közhangulatjavító program – 3. rész

Az előző két részben, már volt szó az általános pesszmizmusról és a mindennapi tevékenységeinkről, hogy hogyan lehet bennük apróbb változásokat eszközölni. Cikksorozatom 3. részéhez érkezve arról fogok írni, hogy milyenek vagyunk az utcán és, hogy milyenek is lehetnénk akár.

Az utca embere

Szinte fárasztó a legtöbb embert elnézni az utcán. Mindenki siet, mindenki morcos, vagy be van dugva a füle, vagy a telefonját nyomkodja. Na jó, túloztam, nem mindenki ilyen, csak a nagy részük. Legtöbbször rohanunk A-ból B-be és az a célunk, hogy minél rövidebb idő alatt eljussunk a kívánt helyre. Bevallom, néha én is ilyen vagyok, és képes baromira felidegesíteni, ha valaki nálam lassabban sétál, előttem a járdán, de olyan szűk a hely, hogy lehetetlen kikerülni. De jól van ez így? Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy miért vagyunk ilyenek? 

A mosoly ereje

Azt vettem észre, hogy nagyon kevesen vannak azok az emberek, akik mernek mosolyogni az utcán, vagy a tömegközlekedési eszközön, csak úgy, ok nélkül, mert jól esik. Mert, aki magába mosolyog, az biztos “kattos”, vagy be van csiccsentve, vagy fene tudja, de valamiért furcsa. Pedig ha többen mosolyognánk, még annál is többen mosolyognánk, mert a mosolygás ragadós. Ha valaki ok nélkül rád mosolyog, az esetek 80%-ában, vissza fogsz rá mosolyogni reflexből.

Sőt mi több, kutatások kimutatták, hogy azokat az embereket, akik mosolyognak tudat alatt szebbnek látjuk. Tehát igaz az a mondás, hogy a mosoly megszépít. Csak gondoljunk bele, mennyivel szebb lenne az a reggel, ahol az utcán minden második ember, aki velünk szembe jön mosolyog (vagy legalábbis nem mélabús, gondterhelt fejet vág). Persze tudom, hogy ezt nem lehet kierőszakolni, de mindent kicsiben kell kezdeni. Éppen elég, ha csak Te teszel egy próbát, akár holnap az utcán.

A biciklis hölgy

Pár hónappal ezelőtt történt, hogy egy valutaváltóba mentem és mivel éppen volt valaki az ablaknál, kint kellett várakoznom az utcán. A valutaváltóval szemben volt egy pad, amin egy nő ült biciklis szerelésben, mellette pedig le volt támasztva a bringája. Telefonált valakivel, és akaratlanul is elkaptam pár mondatfoszlányt a beszélgetésből. A hölgy szinte elcsukló, keservesen szomorú hangon arról beszélt valakinek, hogy mennyire el van keseredve és mennyire nem tudja, hogy most mit csináljon. Szívszaggató volt hallgatni, mert lehetett érezni, hogy a könnyeivel küzd és teljes a kilátástalansága. Olyan hangszínen beszélt, amiből azt lehet sejteni, hogy itt tényleg nagy a baj. 

Hirtelen olyan empátia ébredt bennem a nő iránt, amivel nem tudtam mit kezdeni. Most fordítsam el a fejem? Vagy menjek oda megkérdezni, hogy minden rendben van-e? Legszívesebben, odamentem volna megölelni, annyira rossz volt hallgatni, ahogy sírdogálva beszél, na de az mégis csak bizarr lenne, nem? Ha odamész megvigasztalni egy idegent, aki szenved lelkileg, az fura meg bizarr dolog, de ha egy másik idegennek pénzt adsz, mert az éhezik, az nem az. Az jótékonyság. Érdekes ez a kettősség nem? Odafigyeléssel, empátiával, vigasztalással nem lehet jótékonykodni? 

A kapcsolódás hiánya

Az van, hogy egyre kevésbé kapcsolódunk egymáshoz az offline térben. Online persze annál inkább, de ez egyáltalán nem biztos, hogy pótolja a személyes kapcsolódást is. Emlékszem régebben, mielőtt még lett volna internet a mobilomon, sokkal jobban figyeltem a környezetemre. Hogy milyen útvonalon megy a busz, kik állnak szemben a zebránál, milyen fák vannak az út mentén, vagy csak úgy figyeltem az embereket. Sokkal jobban jelen voltam az adott környezetben, az adott pillanatban, mert nem volt online tér, ami beszippantott. 

Mostanság mintha, valahogy elfelejtettünk volna kapcsolódni egymáshoz, meg úgy, az offline világhoz. Néha úgy megyünk a városban az utcákon, mintha szemellenző lenne rajtunk, mint a lovakon. Mikor sétáltál utoljára céltalanul, akár egymagad? Mikor vetted észre, hogy a házatok előtt álló fának már a fél lombkoronája lehullott? Mikor figyelted csak úgy az embereket utoljára?

Vedd észre, tégy ellene

Amikor arra eszmélsz, hogy már a 38. insta posztot görgetted át, vagy megnyitottad ötödjére a messengert, hogy megnézd, hogy nem, még mindig nem írt vissza neked az, akinek kéne, kicsit nézz fel a telefonodból és vizsgáld meg a környezeted. Hol vagy éppen, mi történik, kik vesznek körül. Milyen illatokat érzel, milyen hangokat hallasz. Nézd meg a teljes képet, majd figyeld meg a részleteket. A előtted álló lány hajfonatát, az ülő bácsi szem körüli ráncait, a furcsa graffitit a falon, vagy a felhők formáját az égen; teljesen mindegy. A lényeg az, hogy légy tudatos, légy jelen. Minden, ami az online térben van, az 30 perc múlva is ott lesz (kivéve a live-ok, tudom, tudom…), de Te, most vagy pont ott ahol. 

Mini kihívás:

Mosolyogj rá, egy számodra szimpatikus idegenre és nézd meg, visszamosolyog-e rád!

Egyik reggel suliba / munkába menet vegyél észre 5 olyan hétköznapi apróságot, ami eddig elkerülte a figyelmedet!

További cikkek: