„Küzdelem volt ez nemcsak a vírussal, hanem az idővel, a szürkeséggel és magammal is”

Jól emlékszem arra a napra, amikor ténylegesen a négy fal közé szorultam. Éppen egy nehéz időszakom volt tavaly márciusban, akkor próbáltam elfogadni egy hozzám igazán közel álló személy elvesztését; menekülni akartam, menni mindenfele, csakhogy ne kelljen otthon maradni az emlékekkel együtt. Aztán jött a hír, hogy a kollégiumok bezárnak, az egyetemek bezárnak, minden bezár. Nincs mit tenni, haza kell költözni, úgy tűnik, nem maradt más választásom: szembe kellett néznem az emlékekkel és a félelmeimmel is.

Mondjuk úgy, hogy az első két hónapot egészen jól viseltem: nem gyújtottam rá, de még csak alkoholt sem ittam, mondhatni még élveztem is az itthonlétet. Az egyetemi teendőim leegyszerűsödtek, a legtöbb óra nem volt megtartva, csak az anyag lett elküldve, amit meg kellett tanulni a vizsgára. Mondhatjuk úgy is, hogy aranyéletem volt. Aztán a vizsgaidőszak kínszenvedés volt, hiába volt egyszerűbb, valami mégsem stimmelt. Jött a nyári szünet, a nagybetűs szabadság. Legalábbis annak kellett volna lennie, de utólag visszagondolva nem történt semmi említésre méltó. Ez alatt az egy év alatt annyi minden történt velem, mint amennyi normál körülmények között egy hónap alatt szokott.

A probléma ezzel az, hogy eltelt egy év, öregedtem egy évet úgy, hogy egyáltalán nem álltam rá készen. Itt állok, jövő ilyenkor már az államvizsgán fog járni az eszem és én úgy érzem, hogy ennek még nem kellene eljönnie, mert nem állok rá készen. Lehet, hogy ha ez az egy év ugyanúgy telt volna, mint mindegyik, akkor is ugyanezt mondanám, de így még ijesztőbb, hiszen úgy telt el egy év, hogy nem telt el! Mintha egy lyuk tátongana a tizenkilencedik és a huszonegyedik életévem között. Mintha az idő megállt volna tavaly márciusban, én pedig épp egy hosszú út negyedénél jártam, amikor mindez bekövetkezett és azóta is olyan, mintha állna. Nem történik semmi. Nem változott semmi.

A négy fal között kezdtem el tanulni magamat, az érzéseimet, a reakcióimat, illetve azoknak az embereknek az érzéseit, reakcióit, akik a képernyő másik oldalán léteztek csupán. Nézegettem a falon lévő képeket és egyszerre minden idegen lett. Olyan érzés volt végignézni azokon a képeken, mintha nem is én lennék rajtuk. Távolinak tűntek az idő előrehaladtával a koncertek, fesztiválok, bulik és kirándulások. És az emberek, akikkel mindezeket átéltem? Távol vannak, már csak a kiszínezett emlékek tartják őket idebenn. Mert az ember vágyódik, és vágyódása közben kiszínezi azt, ami talán akkor nem is volt olyan szép. Mert eddig szokás volt összefutni valakivel az utcán, még olyannal is, akivel egyébként nem beszélünk mindennap, de ha a véletlen úgy hozza, akkor beülünk egy kávéra. Viszont ezek a véletlenek eltűntek, emiatt pedig úgy tűnt, mintha a barátok száma is leredukálódott volna.

Elkezdett mardosni a magány, elkezdtem mardosni saját magamat is. Pedig tudtam, hogy nem vagyok egyedül, ennek ellenére olyan volt, mintha a saját árnyékomon kívül más nem töltené meg azt a szobát. A képernyő fénye, amelyen ők mosolyogtak távol volt, hiába hajoltam közelebb hozzá. Egyszeriben kihalt belőlem az érintés és a szeretet kifejezése iránti vágy is. Ha valaki megölelt, nem tudtam viszonozni; ha valaki szavakba öntötte az érzéseit, képtelen voltam kimondani, hogy én is ugyanazt érzem. Idegennek hatott minden, ami előtte a részem volt.

Talán hazudtam, amikor azt mondtam, hogy kihalt belőlem a vágy. Vágyni vágytam én mindenre, de már nem tudtam, hogyan álljak hozzá a dolgokhoz. Szerelmes is voltam ezalatt az egy éve alatt, ó, de még mennyire! Nem nehéz szerelmesnek lenni valakibe, aki nem létezik. Az ideagyártás tartotta bennem a lelket, hogy talán majd, ha egyszer ennek az egésznek vége lesz, akkor tényleg találkozhatom azzal, akit elképzeltem magam mellé. Nagyon jól tudtam, hogy átestem a ló túloldalára, de képtelen voltam leállni. Érezni akartam, szeretni akartam és szerettem volna, ha viszont szeretnek és ölelnek esténként.

Hogy mi ment meg akkor, ha valami rossz történik a világon? Egy másik világ. Telik az idő, te törökülésben ülsz az ágyon, az elméd viszont valahol teljesen máshol jár. Egy olyan helyen, ahol minden boldogabb, ahol azok a személyek is léteznek, akik már messze járnak, vagy akik sohasem léteztek. Viszont száz százalékosan nem hagyhattam el a valóságot, de ez a másik világ olykor sokat segít az emberen, feltéve, ha tudja kontrollálni magát és a meg nem élt emlékeket. Mert könnyű ebben a másik világban ragadni, ha az ember nem vigyáz eléggé.

Aztán elérkezett az ideje annak, hogy többet törődjek saját magammal és a még feldolgozatlan fájdalmakkal, amelyekről mindeddig azt hittem, már rég feldolgoztam őket. Kezdetét vette az önismeret időszaka, ha már másokkal nem lehettem, csak és kizárólag saját magammal. Ekkor jöttem rá arra, hogy ez volt az, ami borzasztóan hiányzott eddig, ismerni önmagam, az igazi vágyaim, céljaim, érzéseim. Természetesen ez nem egyenlő azzal, hogy az életemet továbbra is a négy fal között szeretném élni a képernyőt bámulva, sőt! Rájöttem, hogy az élet akárhogy is nézem, rövid. Rövid és ráadásul gyorsan telik. Nem szeretném, hogy úgy teljen el még egy év, hogy pislogok egyet és máris egy évvel öregebb lettem.

Kész érzelmi hullámvasút volt ez az elmúlt egy év, jobban kirajzolódtak az ellentétek. Tindereztem, pedig már akkor nagyon jól tudtam, hogy úgysem ott fogom megtalálni az igazit, amikor felregisztráltam rá. Viszont az emberi kapcsolatok, az ismerkedés lehetőségének hiánya következtében jónak láttam használni az appot, bár ugyanúgy célok nélkül használtam, mint előtte. Nem is ért meglepetés, aztán egy hónappal később le is töröltem.

Néha volt olyan is, hogy saját magamat kötöttem láncra, amikor lett volna lehetőségem egy kicsit kiszabadulni a hétköznapok szürkeségéből. A tehetetlenség álcája, na persze! A motivációm sokszor hagyott cserben, az órák hiába voltak megtartva, a legtöbbször pizsamában, zsíros hajjal ültem be rájuk úgy, hogy előtte negyedórával keltem fel. A szaktársaimmal – hiába sikerült az első normális félévben megismernem jó néhány kedves embert – csak online találkoztam, nem volt meg az, ami korábban, hogy egy-egy óra után beültünk valahova és beszélgettünk, hogy utána este meg a többi barátommal találkozzak – azokról meg már ne is beszéljünk, akikkel csak úgy összefutottam az utcán. Küzdelem volt ez nemcsak a vírussal, hanem az idővel, a szürkeséggel és persze saját magammal is. Még akkor is, ha a vírust szerencsére nem kaptam el.

Nem tudni, mennyi idő lesz majd, mire újra megtanulok ölelni vagy érzelmeket kifejezni, de az biztos, hogy így, hogy egy magabiztosabb, odaadóbb és bátrabb emberként jöttem ki az odúból, minden sikerülni fog. Csak türelemmel kell forduljak magam és mindenki más irányába is.

További cikkek: