Lehet-e ugyanúgy szeretni az örökbe fogadott gyermeket?

Megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy az alább következő gondolatfoszlányok olybá tűnnek, mintha Novák Katalin harsogna a bensőm legmélyéről, mert így elkerülhető, hogy a kagylós retikülömben végezze a reggelire elfogyasztott teljes kiőrlésű fitness croiassant és a három deci narancslé.

Az Anyaság a leggyönyörűbb és egyben legfélelmetesebb dolog a világon, amit korlátolt emberi elmém befogadni képes. Szögezzük le, én nem tervezem viszontlátni a orrsövény-ferdülésemet és az iksz lábamat egy apró kisember képében, ennek ellenére idealista énem utolsó morzsáit összekaparva az Anyaságot a legszentebb dolgok egyikének tartom. Két egymást szerető ember (ideális esetben persze) sejtjei összeforrnak, hogy alkossanak közösen egy harmadikat. Felfoghatatlanul csodálatos.

Több dologról töprengtem már ezzel kapcsolatban. Egyszer hosszan diskuráltam egy kedves barátommal arról, hogy vajon az örökbefogadott kisded és örökbefogadó szülője között létrejöhet-e pontosan ugyanolyan jellegű kapcsolat, mint egy vérszerinti szülő-gyermek viszonyban. Én amellett ágáltam, hogy ez teljességgel lehetetlen, mert eme kapcsolat akármennyire is megközelíti azt a fajta viszonyt, soha nem lehet pontosan ugyanolyan.

Én azt gondolom, hogy van az emberben, a lelke legmélyén, a szívének leghátsó, sötét zugában egy aprócska molekula, amelyik nem tudja pontosan úgy szeretni az örökbe fogadott gyereket, mintha a saját húsából és véréből származna. Lehet hasonló, lehet nagyon közel, lehet majdhogynem ugyanolyan, de csak mint a koordinátarendszer tengelyéhez közelítő függvény,  amely a végtelenségig közeledik, de soha nem ér célba. Amikor megkérdeztem a saját édesanyámat, hogy ő tudna-e pontosan ugyanúgy szeretni egy idegen gyereket, mint engem vagy a testvéreimet, azt felelte, hogy igen. Fiatalkorában azt gondolta, hogy soha nem lenne erre képes, de három saját gyermek világrahozatala után ez mára megváltozott. Szóval a válasza: igen. Bevallom, ez fájt, ártatlan szavai késhegyként fúródtak érzéketlen szívembe. 

Miért volt ez ily fájdalmas? Úgy éreztem, hogy a mi kettőnk kapcsolatát, az én, az ő első saját gyermekének a jelentőségét és szentséges mivoltát csökkenti ezáltal. Nekem, aki örököltem a szemét, a nevetését, és ha hihetünk a transzgenerációs elméletnek, akkor az emlékeit is. Nekem, akit a testében nevelt, akiért kilenc hónapig feküdt egy ágyban, akit kínok között szült erre a világra. Nekem, aki a legelső gyermek vagyok, akit valaha is a világra hozott. Én tettem Anyává. Úgy éreztem, hogy mindezt elveszi tőlem ezzel az egy mondatával. 

Igen, azt gondolom az Anyaságról, hogy nincs a világon még egy olyan jellegű kapcsolat, amelyik csak a közelébe érhetne, amelyik akár csak alulról karcolgatná azt a fajta szeretetet, amellyel egy Anya viseltetik a gyermeke iránt. 

Már hallom is az újhullámos feministákat, felháborodásukban majdnem fölborítják az organikus piac melletti kávézóban vásárolt kókusztejes vaníliás lattét, ahogy kiabálnak, hogy nem minden a nők vállán nyugszik, a gyerekeknek apjuk is van, és felháborító eltagadni a férfiaktól az apai szeretet mélységeit és gyönyöreit. Chill Janet. Nem állt szándékomban ezt megvonni a férfiaktól, pusztán azt gondolom, hogy létezik különbség a két fél között.

Egy Anya a testében hordja a gyermekét kilenc egész hónapig. Érzik a másik minden egyes rezdülését, szó szerint össze vannak kötve egymással. Együtt küzdenek a szülés alatt, együtt élik át a kínt és a fájdalmat azért, hogy végre megpillanthassák egymást. A csecsemő később is az anyjából táplálkozik, aki csendben tűri, hogy gyermeke véresre marcangolja a testét. A leggyönyörűbb, legszakrálisabb dolog a világon, amit csak megnevezni képes vagyok. Vagy mégsem? Eddig szánt szándékkal nem vontam be a történetbe a biológiai aspektust, mert hamar odáig fajulhatna az eszmefuttatás, hogy miért nem hiszek az emberi lélek lélekben és a szabad akaratban, de a gondolatmenet ezen pontja attól tartok, megköveteli.

Amikor a gyermek születését követően egyszer csak elönti a nők szívét-lelkét a mindent elsöprő, forró anyai szeretet, akkor valójában egy sokkal racionálisabb, evolúció implikálta jelenség zajlik éppen: a szülés következtében oxitocin szabadul fel az anyai szervezetben, hogy épp ezt a letaglózó szerelmet érezze méhének gyümölcse iránt, amelyre a magyarázat pusztán annyi, hogy a prérin ez a metódus volt az utód életben maradásának egyetlen záloga. Ez a folyamat a csecsemőben éppúgy lejátszódik, mint a neki életet adó asszonyban. A születés hatására oxitocin termelődik kis testében, hogy a vérében száguldozó hormonok összekapcsolják újszülött elméjében az édesanyja személyét az életben maradás egyetlen feltételével. 

Már csak ezért sem gondolom, hogy valaha létrejöhet hajszálpontosan ugyanolyan kapcsolat egy örökbefogadott gyermek és az őt örökbefogadó szülő között, mert az oxitocin nem vett részt a felek közti kötődés kialakításában, pedig ez a neurotranszmitter fekteti le a legfontosabb alapot a szülő-gyermek kapcsolatban. Sőt, fogalmazzunk úgy, hogy ez a legfőbb indoka annak, hogy a kétkedés vastag leplébe burkolva fogadom az erre irányuló gondolatokat, ugyanis emberileg szeretni valóban bárkit lehet, de az evolúció játékszabályainak hála vérszerinti magzatunk iránt érzett érzelmeink egészen máshonnan fakadnak, mint a többi ember iránt táplált ilyen-olyan szeretetünk. 

Ha valaki fintorogva megkérdezné, hogy emiatt gondolom-e, hogy a szeretetpiramis legfelső öt fokán a „vérszerinti” anyai szeretet áll, akkor azt felelném, hogy igen. Persze, vannak rossz anyák, ez nem azt jelenti, hogy egy vérszerinti anya automatikusan jó szülővé válik, de a vicc kedvéért ne abból a helyzetből induljunk ki, amikor a 17 éves kamaszlány annyira kétségbeesik, hogy megpróbálja lehúzni a wc-n újszülött magzatát, hanem abból, hogy egy arra alkalmas nő nemz utódot.

Anyának lenni egy vallás, egy meggyőződés, egy mélyről jövő, megmagyarázhatatlan érzés, egy titok, egy csoda. Ezt gondolják az idealisták, a racionalisták szerint pedig pusztán az evolúció ősrégen belénk kódolt, azóta is változatlan programja, melyre szorgosan festettük a rózsaszín mázat az évek alatt.

Akárhogy is, én azt gondolom, hogy ehhez szükség van a teljes folyamat megélésére – nem szekunder módon, mert bármennyire is igyekszik az ember, az sosem lehet ugyanolyan.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: