Egy legyőzhetetlennek hitt gyermekbarátság és annak felnőttkori bukása

Szeretném hinni, hogy létezik igaz barátság, amelyre nemcsak a jó pillanatokban, hanem a vészidőkben is számíthat az ember. Szeretném hinni, hogy egy ezeréves barátságot nem tud szétszakítani sem pénz, sem irigység, sem újabb barátság, sem karrier, sem élet – és egyéb felnőttkori problémák, tudjátok, amik egyszer csak minden előjel nélkül felbukkannak, és törnek-zúznak, mint a hurrikán. Vagy mint a szerelem.

Vajon az igazság barátság olyan lenne, mint az igaz szerelem? Egy nem létező illúzió? Egy eszme, amiben hinni szeretnénk, mert úgy könnyebb az élet, de valójában nem létezik, maximum csak időszakosan? Túl sokan mondják már, hogy az igaz barátság illúziója vetekszik az igaz szerelem képzelgésével, mindez nem több látszatnál, naiv reménynél, gyenge kapaszkodónál – köztük anyai nagypapám is osztotta ezt a nézetet, bölcs tanácsként közölte velem figyelmeztető, de annál őszintébb véleményét. Természetemből fakadóan én ezzel soha nem fogok/nem szeretnék egyetérteni. Még annak ellenére sem, hogy saját példám is azokat igazolja, akik nem hisznek már a minden próbát túlélő, soha el nem szakadós, igaz baráti kötelékben.

Triumvirátus: tűzön-vízen át

Képzeljünk el három fiút, akik között általános iskolás koruktól kezdve formálódott egy komoly és őszinte barátság. Bár a középiskolás éveiket más intézmény padjaiban ülték le, kapcsolatuk ennek hatására csak tovább erősödött. Amit csak lehetett, együtt csináltak, megbeszéltek egymással mindent: az éppen aktuális gyermeteg örömeiket, bánataikat, de még a naivnak tűnő világmegváltó terveiket is. Ha egyikük kimerült az alkoholpárától, akkor bizony a másik kettő habozás nélkül a vállára vette, pont úgy, mint a csatamezőn a háborús sebesült bajtársat. Szinte mindenben együtt vettek részt, és természetesen a mindennapokban is ott voltak egymásnak. Annak rendje módja szerint a több mint 10 év alatt nézeteltérések is előfordultak, hiszen ahogy alkatilag, úgy személyükben is teljesen más jellemek voltak.

Eme barátság egy stabil lábakon álló, sok mindent túlélő triumvirátussá nőtte ki magát. Legalábbis jóhiszeműen ebben a hitben éltem. Mert ugye mindannyian ebben a megrögzött hitben élünk barátainkkal kapcsolatban.

Aztán jött a feketeleves.

Szerelemben, háborúban, barátságban mindent szabad

Bekövetkezett az, amire a legkevésbé sem számítottam: triumvirátusunk egyik tagja lecsapott a másik volt barátnőjére, közvetlenül azután, hogy szakítottak. Be kellett látni, ez dupla pofon volt. Szokták mondani, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad, de vajon ez a barátság esetében is igaz lenne? Nem hiszem.

Két olyan ember, akik régóta ismerték egymást, tudták egymás titkait, legnagyobb félelmeit, legnaivabb álmait, akik nemrég még bajtársi kötelékben küzdöttek egymás mellett a csatamezőn, most ismét harcban álltak. Csak ezúttal egymással néztek farkasszemet.

A hír hallatán először még nem tudtam igazán hova tenni a dolgot, furcsának és valótlannak tűnt, hogy közöttünk, a felbonthatatlannak hitt triumvirátusban ilyen megtörténhet. Az eset inkább elkeserített, mintsem feldühített. Valahogy sejtettem, hogy hamarosan választanom kell, kivel hogyan tovább, éreztem, hármasunkon egy soha be nem gyógyuló seb keletkezett. Gyermekkori barátságunk felnőttkori bukása végérvényesen is bekövetkezett, egy látszólag pitiáner, de bizalmat mélyen elvesztő ügy miatt. 

Mindkettőjükkel elbeszélgettem, tudni akartam a miérteket. Nem szokásom elítélni az embereket, mindannyian követünk el kisebb-nagyobb hibákat, sőt, álmodozva még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg megpróbálom kibékíteni őket. A beszélgetések azonban egyértelművé tették mindkét oldalról, hogy a kibékülés legkisebb esélye sem áll fent.

Ez egy olyan szituáció volt, ahol tudtam, nem lehet jó döntést hozni… csak kevésbé rosszat. Na, így tette tönkre a „szerelem”, avagy mondjuk ki, inkább csak egy pár alkalmas futó kaland az ezeréves gyermekkori barátságot. Egy olyan korszaknak lett vége, ami az ember életében szerintem egyszer vagy jobb esetben kétszer adatik meg. Évtizedes barátságunk mögött több közös, meghatározó év állt, annál is több történettel, felejthetetlen élménnyel, amit csak úgy elfelejteni nem lehet. Legalábbis hiába történt az eset már jó pár éve, mai napig vannak bevillanó flashbackjeim hármas barátságunk emlékképeiről.

Utópikus gondolatok

A történtek után hazudnék, ha azt mondanám, nem értékelődtek át bennem egyes dolgok. Rájöttem: amilyen könnyű egy kapcsolatot létrehozni, azt olyan könnyű szétcincálni – nem számít mennyire erős kötelék feszül a felek között. Mindig található egy rés, amin átjutva játszi könnyedséggel lehet rombolni.

Utólag belegondolva talán az én hibám is valamennyire, hogy így alakult, mert nem próbáltam meg tenni ellene, csak a tüzet oltottam magam körül. Aki mellett kiálltam, azzal továbbra is fenntartjuk a jóbaráti kapcsolatot, de az élet sava-borsa erre is hatással volt. Nincs szebb dolog a gyermekbarátságból kinőtt felnőttbarátságnál, de legyünk őszinték magunkkal: az élet erre úgy rányomhatja bélyegét, hogy nem marad más, csak sajgó fájdalom. Utópisztikus gondolatok. 

Ami köztünk volt, az már visszahozhatatlan és megismételhetetlen. Az, hogy miért alakult így, az már rég nem számít, mert a keserű vég ellenére továbbra is úgy gondolom, hogy létezik igaz barátság. Nekem nem jutott belőle ugyan sok, de ameddig az tartott, az igenis szép és jó volt. És ez nekem bőven elég, hogy továbbra is higgyek ebben. Mert ez egy olyan dolog, amiben hinni kell. Még akkor is, ha az élet rendre megcáfolja. Másképp nem megy.

További cikkek: