Levél a halálnak

Apukám mondja mindig azt, hogy az ember az egyetlen állat, amelyik tudja, hogy meg fog halni. Tudja, hogy meghatározott számú másodpercek állnak rendelkezésére – de hogy mennyi, azt nem. Tudja, hogy az életnek nemcsak a születés, de a halál is fontos része – mégis bénítóan rémisztő, felfoghatatlan és megérthetetlen természetével bújkál az életében. Levelem, a halálnak.

Kedves Halál!

Lassan, fokozatosan furakodtál be az életembe. Mondhatnám azt is, hogy illendően, mert nem törted rám az ajtót – helyette csak lassan, modorosan kopogtattál. Ezt köszönöm. De feltettél nekem egy kérdést, amire nem számítottam. Melyik a rosszabb: hirtelen elveszteni valakit, vagy napról napra, hónapról hónapra egyre erősebben érezni a halál szagát? A választ nem tudom. Talán nincs is. Mindkét opciónak megvan a maga mélysége, a maga traumája, és mindkét helyzet épp elég okot ad arra, hogy az ember szenvedjen, gyötrődjön és tipródjon.

Az ember nyüszít fájdalmában, ha a halál közelébe kerül, de még annál is fájdalmasabban, ha valakije kerül oda. Ezerszer fájdalmasabban. Fogadok, több milliószor hallgattad már végig, ahogy a harang pillanatában szakadatlanul ismételgetünk egy bizonyos kérdőszót. Mintha életünkben nem hallottunk volna még rólad, és azt se tudnánk, mi vagy: „Miért?! Miért?”

Nem akarunk észrevenni, de ott vagy mindig és mindenhol. Az alfában és az omegában, a nap összes másodpercében, a feldolgozhatatlanban és az előreláthatatlanban. De tudod, az a legrémisztőbb, hogy nem tudunk se átélni téged, sem pedig elfogadni. Csak magatehetetlenül várunk rád, esetleg végignézünk. Gyilkolások, késelések. Robbanások, szerencsétlenségek. Megmagyarázhatatlan esetek. Gyógyíthatatlan betegségek. Koronavírus áldozatok. 

Hiába tudjuk, hogy az élet véges, hiába értettük meg gyerekként, hogy egyszer el kell majd jöjj: reméljük, sosem jössz. Reméljük, sosem kopogtatsz. Nem kérünk téged.

Hátha tévednek az orvosok. Hátha a tarkónvágó pillanat, amikor majd ütni fog az órád, nem most vagy a közeljövőben lesz, hanem semmikor.  

Végignézni a halált? Bocsánat: tehát hogy végignézzünk téged? Ilyenkor az ember csak mondja, hogy erre felkészült lelkileg, győzködi magát, hogy igen, ez már várható volt, hiszen sejteni lehetett, nyomatékosan ismétli, erre tényleg felkészült, higgyük el, volt rá ideje – de ez hazugság. Ormótlan hazugság. Tudod te is.

Végig ott van az a tudatosan került, egyre csak növekvő rettegés és „hátha” minden pillanatban, látogatásban és beszélgetésben, valahányszor megcsapsz minket szerettünk távozásának előszelével.

Hátha. Hátha máshogy lesz. Hátha a tarkónvágó pillanat, amikor majd ütni fog az órád, nem most vagy a közeljövőben lesz, hanem semmikor.

Bitang nehéz feladat elé állítasz így minden egyes embert. De nem hibáztatlak, ez a dolgod, elhinted az apró jeleket: a fájdalmat az arcon, a feladást a testen, a gyengeséget a szemben. Ekkor kezd el téged tisztelni az ember, úgy igazán. Ekkor hallunk meg, ekkor nézünk a szemedbe és ekkor kezdünk el hozzád beszélni. Ekkor tekintünk rád először élőként.

Nem tudom, morbidan kegyetlen-e, vagy meghatóan szép-e az élet: látni, hogy úgy zárjuk az életet, ahogy kezdjük. De hinni akarok abban, hogy az élet végén – bármikor jöjjön is el – nyugalom van. Végtelen erővel tóduló, békét hozó nyugalom. Hinni akarok abban, hogy ezt is hozod a batyudban.

Nyugodj békében, drága Mami.

További cikkek: