„Logikáról beszél, amikor meghalt a legjobb barátom?” – Egy novella a gyász kríziséről

– Azt kifejezetten nem javaslom. Sajnos abból a szögből ugorva jó eséllyel egyáltalán nem fog meghalni – a mélyen zengő hang valahonnan messziről, Máté háta mögül érkezett, mégis tisztán kivehető volt. A fiú elengedte a korlátot, és idegesen fordult hátra. A hajnali ködben komótos léptekkel közeledő férfi körvonalai bontakoztak ki. Minden szürke volt, a faágak imbolyogtak a jéghideg harmattól. A figura közelebb ért, és mintha a világon a legtermészetesebb lenne, csevegő hangon folytatta:

– Ha figyelmesen letekint, láthatja, hogy öt méterre alattunk keskeny sziklapárkány nyúlik a mélység fölé. Amennyiben innen leugrik, rémesen megüti magát, feltehetőleg kétoldali bordatörést, láb- és kézfejzúzódásokat szed össze, rosszabb esetben egy combnyaktörés is összejöhet. Ebbe rögtön belehalni nem lehet, ugyanakkor épp elég fájdalmat érez majd ahhoz, hogy magatehetetlenül feküdve a sziklán esélye se legyen lejjebb vetődni.

– Mi… mit akar tőlem? Hagyjon békén! – vágta oda dacosan a fiú, miközben vadul végigmérte a szemtelen idegent. Úgy ötvenöt-hatvan éves lehetett, fekete vászonnadrág, fekete öltöny és kezében egy teljességgel indokolatlan sétapálca. Sőt, az egész felbukkanása teljességgel indokolatlan volt.

– Nézze el nekem – folytatta az ismeretlen szelíden – hogy a szokásos udvariassági formulákat most megkerülöm, és egyenesen a dolgok velejét érintem. Maga, Lévai Máté, 22 éves fiatalember éppen öngyilkosságra készül, igencsak botor módon a Gellért-hegy erre legkevésbé sem alkalmas pontján. Ne vegye kérem tolakodásnak, de e szándékát azért alaposabb megfontolásra ajánlom…

– Nem tudom, mit akar tőlem, és honnan ismer, de nem is érdekel! Se cigim, se apróm nincs, és hagyjon békén! – a fiú indulatosan megragadta újra a korlátot, behunyta szemét, vett egy nagy levegőt, és…

– Ha a barátja miatt tenné, hadd fejezzem ki részvétem. Higgye el, rajta ez már nem fog segíteni. Ami az aprót illeti, köszönöm, de Tiberius óta nem gyűjtöm. Cigarettával ugyanakkor inkább én hadd kínáljam meg önt – elegáns mozdulattal a zakója zsebéből egy ezüst cigarettatárcát húzott elő, és a zsibbadtan álló fiú felé nyújtotta. Az remegve kihúzott egy szálat, és úgy érezte, hogy lebírhatatlan szédülés fogja el. Miközben a szavakat formálta, olyan volt, mintha nagyon-nagyon távolról hallaná saját hangját:

– Ismerte Krisztiánt? Nem tudom, mit tud róla – folytatta rekedten – de teljesen értelmetlenül halt meg. Nem ő volt a hibás, ennek nem kellett volna megtörténnie, ez… ez rohadt igazságtalan!

– Talán nem lesz szép, amit mondok, talán nem is fog egyetérteni velem – válaszolta az idegen, és egy elegáns mozdulattal a mutatóujjából kibontakozó lángnyelvvel meggyújtotta a döbbenettől mozdulatlan fiú cigarettáját – de tény és való, hogy nem mindenben látjuk meg az értelmet. Semmiképp sem szeretném minősíteni az emberi fajt, kifejezetten csodálom olykor, hogy milyen monumentális alkotásokra képes… Leonardo freskója például bámulatos munka volt, habár – tanúsíthatom – a részleteket illetően kissé elnagyolt és pontatlan. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a rendelkezésre álló hét-nyolc évtized igencsak szűklátókörűségre kárhoztatja a magukfajtát. Egy milliárd évnyi logikát nehéz megérteni ilyen rövid idő alatt.

– Logikáról beszél, amikor meghalt a legjobb barátom? Akivel együtt nőttem fel, akin kívül senkim, de tényleg senkim nincs?! Ha létezik is az a felsőbb logika, le sem szarja, mi történik velünk! Hol van ebben az igazság? Hol az irgalom? – rázta meg magát. Amit az idegen mondott, az sokkal meghökkentőbb, sőt felháborítóbb volt annál, mintsem a különös lángnyelveken csodálkozzon.

– Már ne is haragudjon, de hogy jön ide az irgalom? Megértem és elfogadom az indulatát, ugyanakkor lássa be, ez cseppet sem az irgalomról szól. Talán érthetőbbé válik, ha úgy képzeli el, hogy az egész emberi világ egy mérhetetlenül bonyolult, a sors milliárd szálából fonódó szövet. Ha itt vagy ott valaki meghúz, elvág, megrövidít egy szálat, az szinte felfoghatatlan következményekkel jár, a mintázaton végigfutó finom remegés is képes kiszámíthatatlan helyeken kiszámíthatatlan hatásokat okozni…

– De engem nem érdekel ez a szövetizé! Engem az érdekel, hogy meghalt Krisz, nincs többé, és már senki és semmi sem hozhatja vissza!

– A barátja elhunyt, és valóban, minden haláleset értékvesztés. Valami egyedi és megismételhetetlen tűnik el az életünkből. A halál – ha elfogadja ezt az értelmezést – az emberi nézőpontból tekintve pótolhatatlan veszteség. Mi veszítünk el valakit, a hiány a mi lelkünkben okoz vákuumot. Amikor elsiratjuk, meggyászoljuk, emlékezünk rá, tulajdonképpen a bennünk ágaskodó fájdalmat szelídítjük meg. A halál terhét azonban képtelenség megosztani az elhunyttal, ezt ön is beláthatja. És bocsásson meg az elsőre talán kegyeletsértőnek tűnő felvetésért, de vizsgálta már a halált az áldozat szemszögéből?

– Nézze, továbbra is rohadtul nem érzem fairnek az egészet! Nagy tervei voltak, közös terveink, amiket már sosem tud megvalósítani… hol ebben az igazság?

– Engedje meg, hogy közbevessem: és mi a helyzet akkor, ha még ezeknél a terveknél is fontosabb szerepe van egy olyan tervnek, amelynek létezéséről talán a barátja sem tudott eddig? Aminek a beteljesítése talán még nagyobb, számunkra felfoghatatlan katarzist jelent? Jónás barátom ezt nem értette, ahogy azt a maguk igen kiváló Babitsa olyan szépen meg is írta később… Emellett meg kell nyugtatnom, Krisztián a legjobb helyen van.

– Olyan dolgokról beszél, amikről semmi bizonyosat nem tud! Sem ön, sem én!

– Azt azonban egészen bizonyosan tudom, hogy a barátja sajnálatos halála, ha nem is volt értelem nélküli, a magáé egészen bizonyosan az lenne. Ha csupán azért kíván ön is eltávozni, mert feldolgozhatatlannak ítéli a veszteséget, akkor ki kell ábrándítanom, az önzőség és hiábavalóság köreit futja. Lépjen egy kissé hátrébb, ne csak ettől a korláttól, hanem attól is, amely az egész helyzet végiggondolását akadályozza. Úgy. És most nézzen végig a városon! – sétapálcájával a békésen szunnyadó Moszkva tér irányába mutatott.

– Ott és ott, minden házban emberek alszanak éppen, a maguk kisebb és nagyobb fájdalmával, reményével, esendőségével. Maga viszont abban a szerencsés helyzetben van, kedves Máté, hogy mindezt fölülről láthatja, és nekem elhiheti, ritkán adatik meg ez a perspektíva. Említettem már, hogy a legtehetségesebb próféták mindig a magasból prédikáltak? A hegyi beszéd sem egy völgyben zajlott például, és Oszlopos Simeon is a magasabb nézőpontot preferálta. Ez nem véletlen, közel az égiekhez, és kellő távolságban a zajló világ gondjaitól… Elnézést a kitérők miatt, Quintilianus óta menthetetlenül rám ragadtak az ilyesmik. Tehát maga most abban a kegyelmi pillanatban van, amikor átérezheti a fájdalom mellett annak a lehetőségnek súlyát is, amit ez a pillanat hordoz – kérlelhetetlen tekintettel nézett a fiú szemébe.

– Mit gondol, Krisztián mit szólna hozzá, ha most innen leugrana? Mi lesz így a dédelgetett világmegváltó filmmel? Ön szerint a barátja boldog lenne, ha hagyná a közös álmokat elveszni? Ne haragudjon a provokatív kérdésekért, de hadd legyek a saját ügyvédem. Ha egyet tanácsolhatok, próbálja tovább folytatni a küzdelmet. Ahogy Szent Bernát említette egyszer, a nagy megpróbáltatások nagy kegyelmeket készítenek elő. Sajnos a saját teoretikusaimtól nem idézhetek, így kénytelen vagyok az efféle gondolatokat olykor onnan – bökött pálcájával a levegőbe – kölcsönözni. Szóval itt vannak ezek a kis házak, kis emberekkel, kis vétkekkel és illúziókkal. Ön hagyná, hogy ez a szimpatikus hangyaboly végtelenségig cipelje a saját kilátástalanságát? Nem kellene hitet adni nekik? Ahogy öregszem, pokolian szentimentálissá válok… no de akkor is! A milliónyi embertársa ott lent mind a kiutat keresi. Maga pedig már ismeri a fájdalmat, és tudja azt is, hogy a fájdalomban végtelen erő lakozik. Elképesztő luxus lenne ezt a tudást és ezt a hitet magával rántania a szakadékba! Egy kicsit ráncigálni kellene ezt a szövetet, nem gondolja?

A fiú percekig nézte tépelődéseibe burkolózva a mélységet, a házakat, a ködbe vesző ablakokat. Annyi minden örvénylett benne, hogy képtelenségnek tetszett tisztán azonosítani az érzéseket. Pár percnyi néma révület után hirtelen bevillant egy kristálytiszta gondolat, ám amint megfordult, hogy szavakba öntse, az idegennek nyoma sem volt. Se a korlátnál, se az ösvényen, sehol.

A felbukkanó nap első sugarai már élesztgették a végtelen sziklatömböket. Máté felnézett, és belefúrta az arcát a fényességbe. Majd zsebre dugott kézzel, tétova léptekkel elindult lefelé a városba.

További cikkek: