Lopakodó mumus – a FOMO-ról (fear of missing out)

Teljes öt éve van annak, hogy a fővárosba költöztem Veszprémből. Vagyis ez így nem igaz, mert mondjuk, hogy csak félig költöztem el. Egyrészt nagyon gyakran járok haza, másrészt bárki megkérdezi, mindig veszprémiként fogok bemutatkozni, mert oda tartozom. Imádom Budapestet, szívem szerelme, de én mindig egy vidéki, veszprémi srác leszek. Ez a kettősség áldás és átok. Most nem a vidéki vs. fővárosi élet témáját járnám körbe, csupán egy részletet emelnék ebből ki. Ugyanis vidéken maradt a gimis társaságom és barátaim egy jó része, de közben ott vannak Pesten az új ismerősök, szaktársak, tehát az életem további fontos résztvevői. És szomorúan kellett ez alatt az öt év alatt számtalanszor tudomásul vennem, hogy nem lehetek két helyen.

Mi mindent meg nem teszek egy koncertért

Egy pár napja úgy alakult, hogy egy szuper koncertet hirdettek meg kedves kis vidéki városkámban. Igen ám, de ez éppen az egyetem első hetében egy csütörtöki nap estéjére esett. Én azon ,,szerencsések” közé tartozom, akik péntek délután még gyakorlaton ülnek az egyetemen, így kicsike dilemmába estem, hogy mégis mi legyen. A koncert egy közös kedvenc volt a veszprémi gimis társasággal, így nemcsak maga az esemény izgatott, hanem a velük való bulizás is. Az utazás időben kivitelezhető lett volna, de meglehetősen kellemetlen és rohanós formában. Hazamenni egy estére, aztán reggel egy jó korai vonattal vissza, hogy az első gyakorlatot ki ne hagyjam és pénteken aztán újra haza (természetesen munka miatt időre kell akkor is hazaérni). Az első héten, miután másfél évnyi kínkeserves online oktatás után végre visszatérhettem a pesti életemhez és az egyetemre. Semmi kedvem nem volt hozzá, de úgy éreztem, menni kell.

A számomra kimondhatatlan

Másfél napig teljesen aktívan rágódtam és szorongtam rajta. Egyrészt mentem volna, de igazából nem is az élményért, hanem mert úgy éreztem, ebből nem maradhatok ki. Nem volt bennem akarat, de mégis toltam magamra, hogy csak el kéne menni, ki tudja mikor lesz ilyen legközelebb. Végül egy ismerősöm, akivel együtt mentünk volna (és azt hiszem látta rajtam, hogy én inkább a magamra helyezett nyomás miatt) mondta ki, hogy ha ilyen feltételekkel tudnék lemenni, ne erőltessük. ,,Nincs FOMO!” És ebben a pillanatban megvilágosodtam! Te jó ég, itt szorongok másfél napja egy koncert miatt, ami nem is az élményért izgat, hanem azért, hogy ne maradjak ki! Mert úgy érzem, hogy ott a helyem, mert mi lesz, ha most nem stb. Mi lenne? Semmi. Csak ekkor tudtam beismerni, hogy mennyire nem akarok innen elmenni. Hogy mennyire nem akarom megbonyolítani ezért az életem. Hogy egyszerűen nincs hozzá kedvem és ezért nem fogom csinálni!

Őszintének lenni magammal

És elkezdett végigfutni az agyamon, hogy basszus, tényleg mennyi mindent hajtok, hajtunk azért, mert úgy érezzük, hogy kell. Mert mi lesz, ha nem megyünk el egy egyetemi buliba? Itt a péntek este és mi lesz, ha mi épp nem a társasággal bulizunk, hanem azt csináljuk, amihez épp kedvünk van, mondjuk otthon ülünk és pihenünk? Most már tudom. Semmi. De ezt senki nem fogja helyettem kimondani magamnak és nem fog önazonosan cselekedni, hacsak nem én. Megint felértékelődött számomra a nemet mondás fontossága.

További cikkek: