Majd leállok, ha akarok! – Alkoholizmus huszonévesen 2.

Hadd meséljek egy kicsit a mindennapjaimról az elmúlt pár évben! Pénteken buli, ez az alap. Totál szétcsapom magam. Szombaton, hogy kicsit csökkentsem a szorongást és a rossz érzéseket, tolok még egy kört. Vasárnap és hétfőn igyekszem feldolgozni a hétvégét, meg próbálom túlélni a rombolást, amit a testemben véghez vittem. Ezután kábé két napig próbálok tervezgetni és haladni az életemmel, de aztán újra itt a péntek és kezdődik minden elölről. Na, valahogy így éltem az elmúlt néhány évben. Az utóbbi időkben pedig ez kiegészült még egy momentummal: elkezdtem hét közben és egyedül is inni. Itt fordult egyet az életem.

Már a buli se kell, csak pia legyen

Igen, pár év alatt szépen eljutottam ide. Először csak annyi történt, hogy hétközben is elkezdtünk iszogatni, persze egyre durvábban. Nem voltak se bulik, se különleges események, csak úgy. Aztán volt egy pont, amikor már a társaság is mindegy volt, csak legyen valaki, akivel le tudok mattulni. És a végső stádium: nem kell senki, csak a pia. Nincs szükségem nemhogy barátokra, ivócimborákra sem, mert sem a közösség, sem a buli nem számított már. Csak az alkohol. Itt kezdődött az alkoholizmusom. Itt jött el az a pont, ahonnan ott és akkor nem volt visszaút. Fájdalmas, nehéz és hosszú idő telt el a pokolban, mire vissza tudtam onnan jönni. De ez még csak a kezdet.

Hazudok és színlelek

Akkor, amikor ebben éltem, semmit nem érzékeltem mindebből.  Pedig tudtam, ha valaki egyedül iszik, az baj. Ha hazudik arról, hogy ivott vagy hogy mennyit, az még nagyobb. Ha pedig hajlandó beáldozni olyan dolgokat az életéből (pl.: embereket, célokat), amelyek korábban fontosak voltak számára, akkor az alkohol elkezdte szépen bezabálni az életét. És én bizony hazudtam arról mikor és mennyit iszom. És színleltem, hogy rendben van az életem. Mert fent akartam tartani a külsőségeket. Rohadtam a felszín alatt, de ügyeltem a tökéletes látszatra és kisugárzásra. Úgy éreztem, ez az utolsó mentsváram. Ha elengedem ezt, akkor semmivel nem leszek különb, mint bármelyik lecsúszott alkoholista. És ezt utólag értettem meg. Kimondani nem mertem, de ekkor már éreztem, hogy lelkileg ott tartok, ahol az alkeszok. De fizikálisan nem akartam lecsúszni és a környezetemet sem hagytam leromlani. Szóval foggal-körömmel küzdöttem, hogy fenntartsam a látszatot.

Akiknek nem lehet hazudni

De vannak olyan emberek, akik annyira közel állnak az emberhez, hogy nekik nem lehet vetíteni. Ők átlátnak a szitán és leveszik, hogy mi van, még ha konkrétan megfogalmazni nem is tudják. De érzik, hogy gáz van. Pontosabban ők érzik, mert én ekkor semmit nem fogtam ebből fel vagy ha igen, akkor nem akartam tudomást venni róla. Ideig-óráig lehet azonban futni. Futottam is, aminek következtében a családomnak és a társamnak is, aki a legfantasztikusabb csaj a világon, mérhetetlen fájdalmakat okoztam. Ők tudják, hogy ki írja ezeket a sorokat, úgyhogy szeretnék tőlük még egyszer bocsánatot kérni. Szeretném, ha tudnátok, hogy nélkületek nem ment volna és hogy első körben Ti mentettetek meg. Köszönöm! Látták, hogy mivé válok, azonban én nem akartam tudni. Láttak hulla részegen délután ötkor, üvöltöztem velük magamból kikelve hajnali háromkor és ők mégis kitartottak mellettem és azt nézték, hogy tudnának segíteni nekem, miközben minden héten ezt kellett elviselniük. És én még jó hosszú ideig folytattam ezt anélkül, hogy rájuk tekintettel lettem volna. De aztán már nem volt hova futni. Amikor már minden alkalommal satu részegen végeztem és sehova nem haladt már az életem, amikor tudtam, hogy még egy italozás és mindenkit elveszítek magam körül, akkor felemeltem a telefont és segítséget kértem.

További cikkek: