„Már tizenöt hete nem hordok álarcot” – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 7. rész

Álarc nélkül a világban? Önmagunkkal, a teljes valónkkal, tompítatlan emlékeinkkel és gondolatainkkal? Néha nem is megy az olyan könnyen. Lillának is új a tapasztalás, 15. terápiás ülésén jutott a felismerésre. Az alábbi bejegyzés csak a korábbi részek ismeretével érthető.

15. ülés

Az álmomból a testemre simuló pizsama ébreszt fel. Úgy emlékszem, róluk álmodtam. Azokról, akik elvették a gyerekkoromat, a hitemet, a reményem egy jobb életre.

Arról a játszótérről álmodtam, ami a kispiaccal szemben volt. Kiskamasz koromban könnyes szemekkel bámultam az önfeledten hintázó, libikókázó gyerekeket a téren, legszívesebben megvettem volna tőlük az érzéseiket. Hiányzott az életemből az, ami nekik megvolt: a gondtalan nevetés és a barátokkal körülvett élet.

Gondolataimból a telefonom ébresztője zökkent ki. Percek alatt észbe kapok, hiszen már órák óta ébren vagyok. Iszom egy teát a kanapén, bámulom kicsit a tévét, aztán gyorsan kapok magamra valami utcai göncöt és nyakamba veszem a kerületet.

Juditnál a kanapéra huppanok, kicsit úgy érezem, ezzel le is raktam minden terhemet. Minden addigi – legalábbis a reggeli – rossz érzés mintha eltűnt volna. Gondolkozom, elmondjam-e az álmomat, és azt, hogy mostanság nem alszom valami jól. Már múlthéten el akartam mondani, de valamiért mégis magamban tartottam. De egy kedves barátom – akinek jóvoltából itt ülhetek – azt mondta egyszer, hogy mindent el kell mondani a terapeutának. Igaza volt, de valamiért erről ma sem beszélek. Inkább azt taglaljuk, hogy pár hete még mennyire nyugtalan voltam az ülések során, lábaimat összezárva ültem a kanapén, még Juditra sem mertem ránézni. Nosztalgikus érzés kerít hatalmába, hogy bizony, ilyen is volt. És most? A 15. ülésen? Kiegyensúlyozottabb vagyok, és úgy érzem, képes vagyok még mélyebbre ásni.

Arról beszélünk, hogy sokáig voltam olyan, amilyen soha nem akartam lenni. Az osztály feketebáránya. Szerencsétlen, visszahúzódó balfék. Utáltam magam. Utáltam, hogy rajtam mindig lehetett nevetni a folyosón, a lányvécében, az osztályteremben, a táborokban. Na, mondjuk ott nem voltam sokat, csak egyszer, annak is a közepéről hazavittek.

Tizenvalahány éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább, nem élhetem a balfék, stréber életet. Olyan akartam lenni, mint az osztályban azok a lányok, akik a hátsó padsorokban ültek, és még óra közben sem zavartatták magukat, pattogtatták a rágót. Lázadó akartam lenni. Az emberek tudtára akartam adni, hogy nem vagyok ketyós csődtömeg.

Kellett egy álarc. Egy olyan álarc, amilyen mindig is akartam lenni. Boldog, kedves, barátságos, mosolygós, az osztály „rossz kislánya”. Évekig játszottam a színdarabot a saját életemben, mígnem egyre jobban meguntam a hamis mosolyokat és barátságokat. Egyre jobban utálni kezdtem önmagam. Már tizenöt hete nem hordok álarcot. Eltemettem valahova nagyon messzire. Ideje a tükörben az igazi énemet felfedezni; a törékeny, csendes, visszahúzódó énemet.

Hallom Judit kérdéseit, de mintha képtelen lennék válaszolni. Azt kérdezi, hogy egy tízes skálán most hol érzem magam. Kedvem lenne nevetni egyet. Miért akar mindent egyszerre? Aztán persze rájövök, hogy csak azt akarja, őszintén beszéljek az érzéseimről, hogy min megyek pontosan keresztül. Jó volna tudni ezekre a választ, de nem tudom.

Egyre csak kérdezi:

– De egy tízes skálán, Lilla, hova tennéd magadat?
– Talán egy erős hatos. Talán – bököm ki végül.
– Ha azt mondod, hogy talán, akkor az még csak egy erős ötös, nem gondolod?
– Nem tudom, Judit – csattanok fel. Hetek óta nem csinálok mást, csak próbálok kiigazodni a kusza gondolataimon. Már nem tudom, hogy ki vagyok. Azt meg pláne nem, hogy ki lehetek. Azt érzem, hogy minél mélyebbre megyünk, egyre kuszább, valódibb, nehezebb minden. Az egész életem. Az eddigi életem egy hazugság volt, amit az álcámmal, álarcaimmal tápláltam. 15 hete nincs rajtam álarc, és ez egy új élethelyzet, amit még emésztenem kell.
– Látod? Mégis csak tudod! Na, ezt vártam! Ezt az áttörést. Hogy őszintén tudj beszélni arról, hogy hogy vagy. Ez nagy lépés! Köszönöm, hogy elmondtad. Lesz ez még tízből tíz!

További cikkek: