Megfelelés, elvárás és rivalizáció: a legdurvább trió, ami végigkíséri az életünket

Túl vagyok életem első félévén, mint egyetemista. Az első vizsgaidőszak után kicsit volt időm elgondolkodni és filozofálgatni azon, hogy mégis honnan indultam el, mennyi mindent tettem és kik voltak azok, akik támogattak, akkor is, ha tudták, hogy reálisan nézve: nincs értelme annak, amit csinálok. Húsz sem vagyok, mégis félek, hogy elmúlok. Most csak mesélni fogok.

Úgy érzem, hogy a tanulás és a diplomaszerzés az egyetlen lehetősége annak, hogy valamikor, majd talán 6 év múlva, legyen egy aránylag jól fizető, fix munkahelyem, ahová nem három műszakban kell járni, és nem kell megszakadni már 40 évesen – nem mintha elítélném a fizikai munkát, tudom mi az. Volt részem benne, kézenfekvő megoldásnak láttam, hogy legalább munkám legyen a tanulás mellett, támogassam magamat.

19 évesen jutottam el ténylegesen addig, hogy jár az agyam az „eltartom magam” gondolaton. Édesanyám sokszor mondja nekem, hogy „ezután fogsz élni, nem is éltél, kis fiatal vagy még” – ezzel sajnos az a probléma, hogy sokszor érzem magam úgy, mint egy érett nő, aki már annyi mindent átélt, és még a gyermekét is felnevelte. Nem így van, mégis ezt érzem.

Mentálisan vagyok fáradt. És miért? Mert nekem is, mint minden Magyarországon tanuló diáknak, 6 éves koromtól kezdve kell megfelelnem, elvárásokat teljesítenem, és mindenkire kell figyeljek, csak magamra nem.

Belénk nevelik az oktatás által (is) ezt az úgynevezett megfelelési kényszert: siralmas, mert már az óvodában (főleg vidéken) elkezdődik az a fajta rivalizálás elsősorban szülők között, ami rávetül a gyerekekre, és ami miatt végül őrült versenybe szállnak. Csak hogy mondjak egy példát: az anyák napi műsoron az óvodások a legjobb versekért versenyeznek, hogy az ő anyukájuk legyen a legbüszkébb.

Ez általános iskolában csak még rosszabb lesz: a szülők versenye ekkor már az, hogy melyikük tud jobban kedveskedni a tanár néninek, aki tíz falusi tyúktojásért máris jobb jegyet fog adni Pistikének, mint Bandikának, mivel az ő anyukája csak hat tojást hozott. Vidéki általános iskolába jártam, a kis létszám és az aránylag kezelhető magatartási formák ellenére úgy gondolom, hogy a tanárok nem erőltették meg magukat, a jegyeink nem a tudásunkat tükrözték.

Amikor bekerültem a városba, középiskolában tudtam meg, hogy mégis milyen szinten állok egyes tantárgyakból, amik jócskán eltértek az általános iskolai osztályzatoktól. Vagyis: 14 éves voltam, mire rájöttem, hogy eddig hazugságban éltem. Becsapott az oktatás, a szüleim, a tanítónéni. Becsaptak a barátok, mert mindig csak akkor voltam jó, amikor megírtam helyettük a házit – amit általánosban anno még nem ittak, hanem ténylegesen írtak, a jók. Mert elvárás volt, és mert meg kellett felelni: a szülőknek, a tanároknak, az ismerősöknek, anya-apa főnökének a kiskutyájának – nem magamnak, mert senki se voltam. Csak egy gyerek. Szerettek, csak így… Visszagondolva, talán… Hülyének voltam nézve?

A gimi elvégzése után lezárult az a nagy-nagy fejezet, ami talán a legvalódibb és legtartalmasabb volt még az egyetemre való felvételizésem előtt. Egy éves csúszással ugyan, de jelenleg történelem-magyar tanárszakos vagyok: az alatt az egy éves csúszás alatt irodai titkár OKJ képzésre jártam, amivel nagyon úgy néz ki, hogy jelen helyzetben többet keresnék, mint hat év múlva a tanári diplomámmal.

Mit is csinálunk tehát?

A válasz teljesen egyértelmű: megfelelünk. Másból sem állunk csak rohanásból, még jó, hogy ha anya-apa születésnapját nem felejtjük el. A “megéri ez nekem?” kérdés pedig sokszor elgondolkodtat. Megérte egész életemben az elvárásoknak élni és mindig teljesíteni a parancsokat? Egy ideig azt gondoltam, erre a kérdésre az az egyértelmű válasz, hogy nem, nem érte meg. De életem legnagyobb hazugsága lenne, ha azt mondanám, hogy nem érte meg. Mert minden, amit a szüleimmel, a tanáraimmal és a barátaimmal együtt közösen építettünk, az jelenleg én vagyok. Az én személyiségem, gondolataim, tetteim és tapasztalataim, amik leírnak engem és az élethez való hozzáállásomat. Először magunkat kell megteremteni.

Azzal nyugtatom magam, hogy a gyermekkori énünkhez képest ezerszer jobban járunk most, mert jó esetben csak magunknak kell megfelelnünk. A felsőoktatásban már nem a szüleink rivalizálnak a dicsőségért: itt mindannyian magunkért tanulunk.

Az ördögi kör azonban mindig el fog kezdődni elölről, részesei vagyunk mindannyian. Ezt el kell fogadnunk.

További cikkek: