Meggyászolt kamaszkor – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 8. rész

Cikksorozatunk 8. részében Lilla egy rövid monológban fejtette ki terapeutájának, Juditnak, a gyógyulás egyik legfőbb pontját: a gyász megélését és feldolgozását. A bejegyzés egyes részei csak a korábbi részek ismeretével érthető.

Azt mondják, hogy az elválás az élet velejárója, én valahogy mégis mindig féltem tőle. Talán azért, mert tudtam, egyszer eljön. Hogy el kell engednem az ovis társakat, akik húzkodták a hajam középsőbe, meg azokat is, akik az ovi közepén lévő medence pereméről az ürességtől kongó aljába taszítottak. Az ovis ballagáson mégis én sírtam a legjobban, hogy nem akarom a nyári szünetet. Érthetetlen, nemigaz?

Emlékszem az iskolás csínyekre. Amikor bekentük fogkrémmel az ajtó kilincsét, meg körzővel karcoltunk a sötétzöldre lakkozott táblára. Talán most itt azt gondolod, hogy túl rossz gyerek voltam, és megérdemeltem minden rosszat, amit az életemben kaptam. Lehet. Lehet rossz voltam (vagy inkább eleven).

De azt is megkérdezed, hogy miért? Mert akkor válaszolok is rá.

Így akartam az osztály nagyon menő, ötödikes kiscsapatába tartozni. Mert azok öten ezeket csinálták. Táblát karcoltak és ragasztóval, jobb esetbe fogkrémmel kenték be a kilincset. És még mielőtt… Nem. Nem ezeket tartottam menőnek, hanem a srácokat. Hogy szembe mertek menni, és hiába léteztek szabályok, ők tojtak rá. Én meg semmi mást nem akartam, csak hogy elfogadjanak, figyeljenek rám, emberszámba vegyenek.

Amikor középiskolás lettem, még jobban én akartam lenni a menő csaj. Az a fajta, tudod, aki sminkel meg körmöt lakkoz. Akár óra közben is. Mert a hátsó sorban ülő csajok bizony a rágózás mellett erre is képesek voltak. Én meg csak elnéztem őket, és irigykedtem a szabadságukra.

Az érettségi bankettre nem mentem el, pedig tudtam, hogy a középiskolás korszakot az az esemény zárja le. Ott kell búcsúzkodni meg ölelkezni, közhelyes dolgokat mondani a másiknak. Négy évig próbáltam felvenni osztálytársaimmal a fonalat, sosem sikerült – mégis én sírtam legjobban a ballagáson.

Az évek során belém ivódott, hogy elveszteni valakit rossz. És ijesztő. Én valahogy sosem akartam elválni senkitől. Se a rossz társaságoktól, se az engem bántóktól. A búcsúzásban sosem voltam elég jó, és azt hittem, az kell a lezáráshoz. Meg az ölelés vagy a puszi, meg a szokásos „vigyázz magadra”. De nekem nem ment sehogy, se szavakkal, se anélkül.

Amikor a barátnőm elment, akkor is csak néztem az előttem elguruló autót és integettem. Megígérte, hogy majd gyakran jön, és ne aggódjak érte, mert rendben lesz. Persze, hittem neki. Még meg is nyugtattam, hogy minden oké lesz velem. Nem tudom, hogy miért mondtam ezt. Én nem gondoltam így, a francba is.

És tudod, Judit, azóta se láttam.

Nem jött nyáron, nem jött ősszel, nem jött többé sosem. Eleinte azt hittem, hogy miattam ment el. Azért hagyott magamra ő is, mert túl sokszor jártattam a számat a bajaimról és ráunt. Rám unt. Később jöttem csak rá, hogy saját maga elől menekült. A múltja elől.

De hidd el, nem hibáztatom érte. Hogy is tehetném?

Kamaszként értettem meg, hogy az elválás velejáróra a csalódás. Akkor határoztam úgy, hogy soha többé nem engedek magamhoz közel senkit. Tévesen azt hittem, hogy előbb vagy utóbb az a valaki úgyis kilép az életemből, én meg itt maradok egymagam, a csalódásommal és a bánatommal.

Ezt érzem most is, Judit. Kötődést.

Hozzád. A terapeutámhoz. Az üléseinkhez. De még ehhez a nyamvadt kanapéhoz is. De ilyen vagyok, törődésre és figyelemre vágyok, és nálad megkapom. Feltétel nélkül. Ez nyugtat meg akkor, amikor arra gondolok, hogy egyszer majd el kell válnunk.

Képzeld, milliószor elképzeltem már, hogy lesz.

Hogy majd egy meghitt kávézóban találkozunk, te kérsz magadnak egy kapucsínót, én meg egy pohár vizet, és csak hallgatok. Te majd kavargatod a kávédat, könnyed érintéssel megfogod a vállam, és valami olyat mondasz, hogy: „Készen állsz Lilla, már egyedül is megbirkózol a világgal”. Én meg majd csak ülök veled szemben a vizes poharat szorongatva, a lábaimat összezárva, a szemem párásodni kezd, és csak bólogatok egyet. Ennyi telik. Pedig már ezt is elterveztem. Hogy megköszönök neked minden megküzdést, minden ülést. De ehelyett csak bólintanék egyet, felkelnék az asztal mellől és kisétálnék. Mint ahogyan azt minden egyes alkalommal tettem. Vele. Minden „jajj, ne mozogj már, mindjárt jó” után.

Arra gondolok, hogy hogyan engedjem el a múltamat. Az is egy elvesztés, a kamaszkorom elvesztése. Ami nem is volt igazán. Amikor nem volt időm körmöt lakkozni meg sminkelni, mert őt kellett kiszolgálnom.

Még mindig ízlelgetem a mondatot, Judit: elvesztettem a kamaszkorom. Miattuk. Most jutottam oda, így a 20. terápiás ülésünkhöz közeledve, hogy merjem egyáltalán meggyászolni. Én most gyászolok, Judit, de tudod, egyben két kézzel kapkodnék utána. Akarom, hogy legyen, hogy visszatérjen egy olyan múlt, amelyben sosem volt részem. Hogy legyen alkalmam a szilvafa árnyékában heverészni a barátnőimmel, meg jót nevetni görkorcsolyázás közben, cirkuszba menni, IM-et, Bravo Girl-t olvasni.

Most bólogatsz meg én is bólogatok, de akárhányszor elmélázok ezen, pillanatok alatt rájövök, hogy azt az időt már semmi nem adja vissza. Hiába veszek Bravót, hiába piknikezek a Margit-szigeten, az már nem lesz olyan, nem lesz az. Kicsit olyan, mintha a múltam elmúlt volna nélkülem, az álmaim nélkül, és a helyén csak bazi nagy ürességet érzek. De Judit! Az én feladatom most azt hiszem az, hogy mindezt rendesen meggyászoljam. Ugye, te is így gondolod? Akkor jó. De látod? Látod, mennyit beszéltem most magamról? Úgy őszintén? Igen, egyetértek. Magamra se ismerek. 

 

További cikkek: