Meleg vagyok – Nem szégyellem, és nem vagyok hajlandó félni

Meg akartam halni. Százszor, ezerszer elterveztem, hogyan vetek majd véget az életemnek. A mindennapjaim rettegéssel teltek. Mi lesz, ha nem tudom majd elkerülni, amitől a legjobban félek? Nem volt jövőképem, azt hittem összedől a világ, és minden nap reménykedtem, hogy megváltozom.

Ennek már több, mint tíz éve.

Meleg vagyok. Nem szégyellem, és nem vagyok hajlandó félni. Soha semmi olyat nem tettem, ami miatt rosszul kellene éreznem magam.

Kaptam egy életet, és a legjobb tudásom szerint igyekszem gazdálkodni minden percével.

A gyerekkorom gyakorlatilag a magányos rettegésről szólt, meg az öngyilkos hajlamokról. Ha csak egyetlen ember lett volna, akinek merek erről beszélni… De nem volt.

Gyakran eszembe jut, és arra gondolok, milyen jó, hogy már túl vagyok rajta.

Hogy milyen jó lett volna, ha például, már akkor szivárvány zászlók kerülnek az önkormányzatokra. Igen, nekem ez tíz-tizenévesen biztos, hogy nagyon jó lett volna.

Amikor néhány éve Spanyolországban jártam, ahol láthattam, hogy az éttermek, kávézók bejáratán gyakorlatilag mindenhol ki voltak téve folyamatosan – nem egy hétig –, mégse tépkedte le senki.

Nálunk miért nem lehet úgy élni, hogy nem acsarkodunk egymásra?

Ne áltassuk magunkat, nem tizennyolc évesen “jövünk rá”, hogy mi a helyzet velünk. Én már konkrétan az óvodában tudtam, csak akkor még nem fogalmazódott meg bennem ilyen tisztán. Az általános iskolás évek már szorongással teltek, a középiskola mindennapos gyötrelemmel, és ez maga volt a pokol.

Engem is egy anya és egy apa nevelt, mindenhol kizárólag “normális” párokat láttam, mégse lettem „normális”. Szóval szerintem senkinek nem kell féltenie a gyerekét, valaki vagy ez, vagy az, és nem egy átformálható dologról van szó. De amúgy meg igen, kell félteni a gyerekeket, csak talán inkább attól, hogy ne éljék át azokat, amiket a mi generációnknak kellett tíz-húsz-harminc éve.

El tudod képzelni, hogy milyen egy olyan világban felnőni meleg gyerekként, ahol a b*zi szitokszónak számít, és esténként nem tudsz aludni a félelemtől, hogy mi lesz így az életeddel?

Tudod milyen kamaszként az az érzés, amikor csíp az arcod, mert a rettegésből fakadó könnyeid sója már kimarta?

Senkinek nem kívánnám, amit átéltem, még annak sem, aki azt kiabálja, hogy „mocskos bu*ik”.

A Pride sem arról szól, hogy “melegek vonulnak”, és utcára viszik a szexualitást. Számomra a szeretetről szól, más emberek és önmagam elfogadásáról, arról a felszabadultságról, hogy nem kell többé hárítanom, ha megkérdezik, mikor fogok megnősülni.

Vidéken is rengeteg meleg van, akikről senki nem tudja, – valószínűleg a te ismeretségedben is – csak sokan annyira félnek a megszégyenítéstől, hogy inkább látszat kapcsolatokba kényszerítik magukat, a környezetük pedig mit sem sejt.

Ez egy olyan dolog, amiről igenis beszélni kell, hogy ne menjenek tönkre életek a titkolózásban. Nem azért írom ezt a cikket, hogy „nagy dobra verjem”, hanem azért, hogy erőt adjak másoknak, hogy vállalják önmagukat. Hogy ne kelljen folyton azon rettegnie embereknek, mi lesz, ha kiderül az esendőségük. És nem csak a melegekért írok, ahogy a Pride sem csak a melegekről szól. Írok a harminc fölötti tanárnőért, hogy ne kellejen félnie attól, mi lesz, ha az iskolában rájönnek, hogy haj nélkül született. Írok a gimnazistáért, aki minden reggel a vasútállomás mosdójába jár hányni, mert szorong, hogy vajon aznap mivel szekálják majd az osztálytársai. És írok a szintén harminchoz közeli srácért, hogy neki se kelljen félnie attól, mi lesz, ha megtudják, hogy aspergeres.

Semmi. Semmi nem lesz. Ez van.

Megtanultam, hogy az élet mindig megy tovább.

 

 

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: