„Miért én? Miért velem? Miért így? Mi lesz most? Hogyan tovább?” – Merengés a múltról és a jövőről

Az általános iskola lépcsőjén ültem – késő délután volt. Egyik kezemben egyensúlyoztam az álmaimat, amelyek koromhoz képest sokkal élénkebbek, részletesebbek voltak, a másik kezemben pedig ott volt a valóság. A valóság, ami nem várt csomagként telepedik az emberre: egy szülő elvesztése, egy betegség diagnosztizálása, a magány és a kirekesztettség érzete. Hogyan érezhet így egy 13 éves lány? Hogyan érezheti azt, hogy amit ő eddig egésznek hitt, az sokkal inkább egy fél?

Hazáig sétáltam. A nap átszűrődött a falombokon, amik az utcát övezték, a játszótéren gyerekek kergetőztek, hintáztak, játszottak – azon a játszótéren, ahol én még pár éve önfeledten és gondok nélkül ugyanezt tettem a lakótelepi barátaimmal. A kérdések végtelenített szalagon pörögtek a fejemben, csak a hangsúly változott: „Miért? Miért én? Miért velem? Miért így? Mi lesz most? Hogyan tovább?”

Az akkori naplóm tanulsága szerint mondhatni 10 évre előre megterveztem az életemet

Pontos, precíz tervet készítettem, megformáltam magam az utolsó hajszálig, leírtam, milyen tulajdonságokban szenvedek hiányt és hogyan tudnám majd ezeket az évek során magamba illeszteni. Tetőtől talpig, kívül-belül ott volt a 23 éves én, szinte lemászott az írott lapokról. Levelet írtam hozzá, kérleltem őt, hogy legyen jobb élete, legyen sokkal magabiztosabb, álljon ki magáért, merjen küzdeni és ne hagyja, hogy az előítéletek őt is elítéljék. Családot kívántam neki, mert ahol hiány van, azt pótolni akartam mindenáron – betömködni a világűr méretű fekete, mindent elnyelő lyukakat. Karriert. Tágas irodát. Kiadott könyveket. Szeressen, de csak óvatosan.

Az évek szinte elrepültek

Még az érettségit megelőző években felszálltam egy hullámvasútra – a jó része az volt, amikor fenn voltam. Mindig történt valami, minden napra jutott egy sztori, és azt hittem, ez az élet megszokott dinamikája. Követtem az álmomat, szorgalmasan tanultam, kezdtem bontogatni a szárnyamat, egyszóval nem is alakulhatott volna másként. Szeretve voltam. Ez volt a napos oldal, némi pezsgő ízű diadal a nyelvem hegyén. “Hát itt vagyok, lássátok meg mindazt, amiről azt hittétek, képtelen leszek véghez vinni. Itt vannak az én töretlen bizonyítékaim!”

De ahogy az lenni szokott, ahol fény van, ott árnyék is

Erről nem beszélünk? Ez tabu? A hullámvasút mély szakaszában, ahol a kérdések hangosabbak, mint a válaszok, ahol minden csupa kérdőjel, ahol nincs más, csak folyamatos ingadozás és bizalmatlanság. Amit elértem, az valódi? Biztos, hogy jó úton járok? Miért én? Miért velem? Miért így? Mi lesz most? Hogyan tovább? Ahogy sejtettem, a kérdéseim sora bővült, miközben egyre csak hadakoztam magammal.

Snitt.

A fotón ott mosolygok én, túl az érettségin, büszkén feszítek.

Snitt.

A fotón ott mosolygok én, túl a szakmai vizsgámon, túl azon, hogy aki felnevelt, meghalt.

Snitt.

A fotón ott mosolygok én, túl az egyetemen, ahová elsőre azt gondoltam, nem is vesznek fel, mert egyáltalán nem vagyok oda való. Túl egy rakat rossz döntésen, túl egy csomó igenen, aminek nemnek kellett volna lennie. Túl jó pár sikertelen próbálkozáson, túl száz álláshirdetésen, túl egy hat hónapos intenzív terápián, ahol a tét nem volt kevesebb, mint az, hogy felálljak, és megtanuljak önmagammal együtt élni.

Snitt.

Ülök az általános iskolám lépcsőjén. A nap erőteljesen süt, a szél épphogy meglebbenti a hajam.

28 éves vagyok, és a megtervezett életem szerencsére nem úgy alakult, ahogy 13 évesen szerettem volna

Nem lett hirtelen a semmiből családom, hogy pótoljam a saját veszteségeimet; nem lett kiadott könyvem, viszont lettek kézirataim, és azóta is írok. Nincs saját irodám, de volt alkalmam irodában dolgozni. Még nincs karrierem, de megláttam a karrier lépcsőjéhez vezető utat. Alázatosabb lettem, szókimondóbb. Bátrabb. Nyitottabb. Összetörték a szívem – és én is törtem össze másokét. Megtanultam hallássérültként élni és nem szégyellni azt. A lombok között átszűrődő napfény megfesti az arcomat, a borzongató meleg mosolyra késztet.

Gondolatban magamhoz ölelem a 13 éves kislányt, aki az iskola lépcsőjén kuporog

Miért én? Feladatom van a velem történt eseményekkel.

Miért velem? Mert képes vagyok megbirkózni bármivel.

Mi lesz most? Ki tudja? Csak az első öt lépést kell látnom és bíznom kell abban, hogy a dolgok nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy. Ha segítségre van szükségem, csak kérnem kell.

Hogyan tovább? Leírni egy 10 éves tervet, írni egy levelet a 38 éves önmagamnak, és hagyni, az élet közbeszóljon.

További cikkek: