A férfilét fogságában – Mérgező maszkulinitás

Az Y- és Z-generációk olyan világban nőnek fel, ahol szinte évente kérdőjeleződnek meg alapvetőnek tűnő dolgok. Dolgok, melyek már évszázadokra bebetonozódtak a köztudatba. Pontosan ilyen a nemi szerepek kérdése is. Eljött az ideje, hogy a férfiak ledobják vállukról a kéretlen felelősség terhét, mert egy férfi is sírhat, beszélhet érzéseiről és lehet néha gyenge anélkül, hogy megszűnne férfinak lenni. Észre sem vesszük, de férfiak és nők tömkelege szenved az elavult, kőbe vésett nemi szerepektől.

Mérgező maszkulinitás?

Egyre inkább körvonalazódik a férfiak bizonyos szerepeinek toxikus jellemzői. A tradicionális maszkulinitás szabad kezet adhat nem csupán nők, hanem más férfiak elnyomásához is. Elég egy cseppet eltérni az elfogadottól: kisfiúk egész generációja nő fel abban a hitben, hogy nem fejezheti ki szabadon érzelmeit, nem mutatkozhat gyengének, nem mutathat érdeklődést hagyományosan “nőies” karrierek, játékok, hobbik iránt. Elég egy apró mellényúlás, és a társadalom könyörtelenül megpróbálja visszarugdalni az ember gyermekét a nemének megfelelő szerepkörökbe. Ez a kegyetlen kondicionálás később sokszorosan megbosszulja önmagát.

Mennyire súlyos a helyzet?

A világon minden egyes, nő által elkövetett öngyilkosságra 1,7 férfi öngyilkosság jut. Magyarországon ugyanez 3,5. Tőlünk nyugatabbra, az Egyesült Királyságban 2014-ben az összes elkövetett öngyilkosság 78 százalékát férfiak követték el. Phillip Zimbardo, az elismert pszichológus Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című könyvében több száz oldalon keresztül taglalja azokat a folyamatokat, amelyek a fiatal férfiak totális elszigetelődéséhez, a társadalom szövetéből való kihullásához vezettek.

Nem véletlen a magas öngyilkossági arány

Egy pillanatra álljunk meg és nézzünk körül: hány olyan férfiismerősünk van, aki nyugodtan, szégyenkezés nélkül felvállalja az érzelmeit? Hány olyan fiúbarátságot látunk, ahol a felek meg mernek nyílni és megmutatni sérülékeny oldalukat egymás előtt? Hány olyan partnerkapcsolatban volt részünk, ahol a férfi megengedhette magának, hogy nyíltan és őszintén beszéljen az őt aggasztó, elszomorító, esetleg megrémisztő dolgokról? Még fogósabb kérdés: hány olyan férfi van, aki mer és akar is ezekről beszélni?

Azok az emberi kapcsolatok, amelyek kölcsönös tiszteletre, megbecsülésre és őszinteségre épülnek, kétségtelenül nagyot dobnak az életminőségen, tartósabbak és a mentális egészség előnyére válnak. A represszió, az érzelmek elnyomása azonban egy félelmetesen hatékony eszköz arra, hogy a fentebb taglalt öngyilkossági mutatókat tartósan magasan tartsa – pedig számtalan eszközünk volna arra, hogy saját környezetünkben enyhítsünk a problémán.

Egy férfi nem csak tesztoszteronból áll

A világ lassan, de biztosan szembenéz azzal, hogy a férfi lehet férfias, de valamennyire nőies is. A férfi nemcsak 100 százalék tesztoszteron, hanem néhány csepp ösztrogén is. Nem minden férfi termett kenyérkeresőnek: néhányan szívesebben maradnának otthon a gyerekkel, míg párjuk dolgozik. Nem minden férfi való katonának: számtalan férfiápolóval futhatunk össze a kórházakban. Nem minden férfi védelmező: rengetegen szorulnak védelemre és menedékre, gyakran saját partnerükkel szemben is. A társadalom valószínűleg újabb évszázadokra van attól, hogy ezeket elfogadja és alkalmazkodjék hozzá, de ez nem jelenti azt, hogy mi, a saját köreinkben ne teremthetnénk befogadó és nyugodt környezetet azoknak, akik szeretnének megszabadulni a kikényszerített nemi szerepek ártalmas hatásaitól.

Nézzünk magunkba!

Tegyük fel magunknak a kérdést: személyiségünk részének érezzük azt a felelősséget, amit a társadalmi struktúra ránk erőltet? Ha mi magunk nem gondoljuk azt magunkról, hogy férfiként kötelességünk a házat őrizni, vagy nőként szülni, másokról miért gondolkodunk így? Azért, mert az agyunk szeret sztereotípiákban gondolkodni. De nem fog összeomlani a társadalom, ha a férfiak nem járnak vadászni, és ha a nők másra is mernek gondolni a gyermeknevelésen kívül.

Készen áll erre a 21. század?

Az új generációk tehát egy nagyszabású történelmi folyamat küszöbén állnak, és a magam részéről nincs kétségem afelől, hogy hatékonyan venni fogják az akadályokat. A Z-generáció általam megismert tagjai félelmetesen fejlett empátiával és problémaérzékenységgel rendelkeznek – úgy érzem, jóval többel, mint a saját tulajdon Y-generációm. Nem okoz nehézséget számukra a másikban először az embert meglelni, és csak azután a férfit vagy a nőt. Ennek köszönhetően nem csupán a nők tehetnek majd egy jókora lépést az esélyegyenlőség felé, de a férfi-felszabadítás is lassacskán célba érhet. Ha a közgondolkodásban egy szép napon eluralkodik majd ez a hozzáállás, az nagy ugrást jelenthet abban, ahogyan a nemekről gondolkodunk.

További cikkek: