Lazulj már el egy kicsit, nem baj, ha nem tökéletes! – Mi történik, ha csak elég jó leszek?

A perfekcionizmusról a legtöbb embernek automatikusan a tökéletesség, a rend, a hibátlanság és a kiegyensúlyozottság jut eszébe, azonban a maximalizmus nagyon sokszor köszönő viszonyban sincs az elégedettség és a „hibátlanság” érzésével. Sőt, sokszor ennek a szöges ellentétéről van szó.

 

„Not just clean. Monica clean.”

Ha rendről és tisztaságról beszélünk, akkor háromféle ember létezik. Vannak a rendetlenek, a szép és takaros háztartást vezetők, végül pedig a Monica Geller-félék. Monica Gellert a Jóbarátok c. sorozatból ismerhetjük meg rendmániás, tét nélküli játékból világbajnoki döntőt kreáló szereplőként. Mindenkire ráerőlteti saját értékrendjét, akkor is, ha ezzel elrontja az addig kellemes hangulatot.

Példaként, amikor a legendásan hanyag és önállótlan Rachel azzal lepte meg a többieket, hogy patyolattisztára takarította a lakást, mindenki elismerően bólogatott, azonban Monicának azonnal szemet szúrt, hogy a zöld ottomán új helyre költözött. A többiek hitetlenkedtek, hogy hozzá mert nyúlni, de Rachel ésszerű magyarázatot adott arra, hogy miért jobb ott. Monica viszont egy „precíz és felelősségteljes vagyok” megjegyzés után próbaképp visszatette a régi helyére, csakhogy lássák, miként mutatna mégis inkább ott. A többiek tiltakozására töretlenül próbálja bebizonyítani, hogy nem kattant be, akár a cipőjét is otthagyja a szoba közepén, szanaszét. Éjjel viszont saját magával vitázik, miszerint ha elteszi a hanyagul otthagyott cipőt, és reggel korán visszateszi, akkor senki nem fogja észrevenni. Végül aztán ő is hangosan kijelenti a nyilvánvalót: „Teljesen bediliztem!”

„Aki megáll, elsüllyed!”

A fent említett mondat nem tőlem származik, mégis nagy nyomot hagyott bennem. Akinek van veszítenivalója, annak teljesen természetes, hogy vannak félelmei is. Ez egyáltalán nem bátorság kérdése. Bennem is sokáig élt egy tökéletességre törekvő, irányításmániás személy. Mindig ott voltam, mindent mániákusan ellenőriztem, számoltam, hogy minden jól jöjjön ki a hónap végére.

Volt olyan, hogy egy nap alatt megjártam az egyetemet, a munkahelyemet és még diáknapokra is benéztem. Másnap ugyanígy. Esténként pedig azt éreztem, hogy kifogyhatatlan energiaforrás vagyok, míg máskor iszonyatosan szorongtam, hogy valamit rosszul csinálok, hibázok, nem lesz elég. Programokat mondtam le, vagy mondtam rá alapból nemet; hamarabb eljöttem, ha a helyzet megkívánta, és ezzel teljesen a barátaim agyára mentem.

Lazuljak már el egy kicsit, nem baj, ha nem a tökéletes minden! Sokszor a könyvek felett aludtam el, mert úgy gondoltam, az „elég jó” nem elég, a legjobb kell legyek. Mert ha ellazulok egy kicsit, elveszíthetem az ösztöndíjamat; ha nem dolgozok eleget, akkor a bevétel is kevesebb lesz – és ha ezek megtörténnek, akkor pakolhatom össze a bőröndömet és mehetek haza. Ez mindeddig normálisnak is tekinthető valamilyen szinten, hisz egy konkrét célt szolgált. Azonban az évek alatt annyira felvettem ezt a tempót, hogy amikor már ellazulhattam volna, akkor se tudtam megtenni.

Ha csak egy kalapácsod van, minden akadályra szögként fogsz tekinteni

Félelmek sokaságával életem együtt, szinte minden területén az életemnek – és ezt nagyon nem szerettem. Minden hibát kudarcként éltem meg, emiatt pedig folyton leértékeltem magam. Egy beszélgetés során azt mondták nekem, ha csak egy kalapács van a szerszámosládában, akkor teljesen természetes, hogy egy idő után minden akadályra szögként tekint az ember, és aszerint próbálja megoldani. Ha azt szoktam meg, hogy mindenért harcolnom kell, akkor nehéz elfogadnom azt, hogy esetleg könnyebb módszerrel is megkaphatok valamit.

Értékelni a célhoz vezető folyamatot is, nem csak a végeredményt

Szép lassan a félelmeimet elkezdtem célokká átfogalmazni. Rájöttem, hogy van valami jó is abban, amikor hibázok, és nem (csak) a körülmények áldozata vagyok. Ha tehetek valamiről, akkor tehetek ellene is. Arra törekedtem, hogy minden rosszban találjak valami jót, legfőképp pedig, hogy minden apró sikert, amit elérek, értékeljek.

Néhány éve jelentkeztem a Washingtoni Egyetem nyári egyetemére. Mivel tudtam, hogy négy hónapot már biztos a nagy pocsolya másik oldalán fogok tölteni, igyekeztem minél produktívabbra megszervezni azt az időszakot. Legjobb tudásom szerint készültem fel és készítettem el a feladatokat, az egyik tanárom pedig jószívvel megírta az ajánlást is. Két héttel az indulás előtt, egyik este kaptam tőlük az utolsó mailt. Akkor már egy ideje gyakoroltam értékelni magát a célhoz vezető folyamatot is, nem csak a végeredményt.

Az ösztöndíjat nem kaptam meg, de éreztem, hogy minden erőmmel dolgoztam érte. Előtte már két gratulációval kezdődő üzenetet kaptam tőlük, hisz két fordulót sikeresen teljesítettem. Végignéztem a szobán, a barátaim épp valami móka közepén voltak. Az volt az utolsó este velük még indulásom előtt. Lezártam a telefont és úgy döntöttem, ez akkor és ott róluk fog szólni, nem Amerikáról.

Hogy eszembe jutott-e még utána? Igen. Büszke voltam magamra? Igen. Ahogy utána még nagyon sokszor. Az angol lett a mindennapi nyelvem, figyeltem, igyekeztem minél többet magamba szívni. Elrendeztem a bankban a dolgaimat (széles vigyor). Pár nap után egy másik városban kóborolva társadalombiztosítót kerestem, majd be is jelentkeztem sikeresen (széles vigyor). Nem azért, mert megváltottam a világot, hanem azért, mert pont olyan távol voltam a komfortzónámtól, mint az otthonomtól. Nap mint nap halmoztam a hibákat, meg sem közelítettem a tökéletest, mégis soha nem voltam büszkébb magamra, mint az ott töltött idő alatt.

Az utolsó szó jogán

Megtanultam, hogy az „elég jó” nem hanyagságot, figyelmetlenséget, értéktelenséget jelent, hanem azt, hogy a tőlem telhetőt minden helyzetben megteszem. Ha pedig nem úgy sül el a dolog, ahogy terveztem, akkor igyekszek elfogadni, hogy én is az Úr gyarló és esendő báránya vagyok, aki néha hibázik, néha sok neki, és nem is mindig akar mást mutatni.

Hogy a szomszéd fűje sokszor zöldebbnek tűnik? Emiatt ő több, én pedig kevesebb? Ne felejtsük el, amikor Chandler felfigyelt az ajtóra, ami mindig be volt zárva. Bár Joey jóslata nem teljesedett be, mert nem Richard rejtőzködött ott, de felfeszítve a zárat, megtalálták a mindig precíz és felelősségteljes Monica évek alatt felhalmozott kacatjait szanaszét, ami minden rendet, tisztaságot és tökéletességet nélkülözött.

Monica pedig hisztériás rohamot kapott ismét, mert kiderült: még Monica Geller sem tökéletes.

Filmajánló a témában (kicsit szélsőségesebb):

Fekete hattyú (Black swan)

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

 

További cikkek: