„Mi történt velünk?! Mi történt a szerelmünkkel?”

Mi történik a szerelemmel? Átalakul. Azt mondják, a 3. év után. De hallottam olyat is, aki a 2. évet jelöli be fordulópontnak. Először szeretetté válik, majd ha nem vigyázunk, szimpla, rezzenésmentes közönnyé – a legveszélyesebbé. Párszáz szóba sűrített novella következik a szerelemről, és a szerelem közönyéről – vagy a közöny szerelméről?

3 órán át ültünk a kocsidban a szakadó esőben, viharos időben, és a túlélés érdekében elgurultunk a legközelebbi McDriveba. A sajtburgeres zacskó recsegése és a kóla szívószálának csikorgása közben valami olyasmit mondtál, hogy nehezen köteleződsz el, én meg nem értettem, miért jössz ezzel már a legelső találkozónkon. Még filmet sem néztünk együtt. Tehát csak megvontam a vállam, mire te abbahagytad az evést és azt mondtad… nem emlékszem, pontosan mit, de rosszul esett neked, azt tudom.

Akkor elmondtam, hogy idegesít, hogy úgy eszed a sajtburgert, hogy még félig benne hagyod a zacskóban, te meg azt mondtad, hogy le fogod kötni a kezem, hogy nevetésnél ne tehessem a szám elé. Elmondtam, hogy te is csak férfiból vagy, hogy nincs gázabb annál, ha valaki évekig van egy olyan lánnyal, aki csak szép, és ennyi, te meg azt mondtad, hogy nem bírnád, ha ilyen barátnőd lenne, mint én, ilyen mindenlében, érzed, van valami kattom, de még nem jöttél rá, hogy mi.

Azt hiszem, egyikőnk se számított arra, hogy ebből szerelem lesz. Tudom, mert én sem. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy legszívesebben az összes szembejövő ember képébe beleordítottuk volna, hogy szerelmesek vagyunk. Tudom, én is fogom a fejem, de mire észbe kaptunk, a nevünket már együtt mondták ki az emberek, mintha mindig is összetartoztunk volna. C. és B. B. és C. Szerettünk elfelejtődni egymás gondolataiban, kacarászni, majd pedig izomból nevetni valami totális hülyeségen. Nem terveztünk, hittünk a végtelenben.

Aztán megszületett a lányunk, Krisztina, és pont olyan zöld lett a szeme, mint neked. Felnőttünk, igazi felnőttekké váltunk a félig felnőttekből, dolgoztunk, pihentünk, majd annál is többet dolgoztunk, majd pedig megkérted a kezem. Április 12, reggel 6 óra 59 perc. Közvetlenül azután, hogy feltetted a nagy kérdést, megszólalt a hétórás ébresztőnk ordító szirénahangja, ami annyira meglepett, hogy ki se mondtam, hogy „igen”. De nem kellett. Nem volt szükség rá. Mi voltunk C. és B.  

Segítettük egymást és támasztottuk is, ha épp kellett. Kellett. Sokszor. Mindig ott voltál a hátam mögött, ha elesnék, és én is a tied mögött, ha zuhannál, mégis megengedtük, hogy hiányozni tudjunk egymásnak, hogy mindkettőnk körül legyen egy egészséges tér, amit azzal töltünk ki, amivel csak akarunk. Jók voltunk. Működtünk, passzoltunk, harmóniában éltünk.

Nem tudom, hogy mikor kezdtem el magányosnak érezni magamat melletted. Hogy mikor kezdtünk el észrevétlenül szétválni. Azt sem tudom, hogy mikor kezdtünk el nem beszélni, hiszen mi mindig beszéltünk: még a moziban is, titokban, merem állítani, még az álmainkban is, mikor aludtunk. De elfogytak a szavaink, és a csöndünk sem volt nyugtató már. Azt sem tudom, hogy mikor kezdtem el nem felnézni a monitorból, ha épp hazajöttél. Hogy mikor kezdtél rám közömbösen tekinteni.

Itt fekszem melletted az ágyban, egy karnyújtásnyira tőled, méghozzá abban az ágyban, amiben megkérted a kezem, amiben orbitálisakat szeretkeztünk, éjszakákat elmélkedtünk, álmodtunk, de most nem hallok mást, csak ezt a zavaró, kettőnk között megbúvó csendet. Pedig látod, megy a tévé, csörtet a mosógép, meg ott van Krisztina, a lányunk, de szerintem te is hallod és érzed, hogy ez már közel sem olyan. Mint régen.

Bevallom, nem tűnt fel azonnal. Talán az apróbb érintések ritkulásával kezdődött. Már nem nyúltunk egymás keze után automatikusan, már nem adtál a homlokomra indokolatlan puszit. Kérdeztem, mi történt a homlok puszival? Éltem-haltam érte, hiányoltam, de azt mondtad, ha hazaértél a munkából, majd adsz egyet. De elfelejtetted. És aztán már én is elfelejtettem. Kihalt belőlem is az igény, és esküszöm neked, észre se vettem. Már nem kerestem benned, a szavaidban, az érintéseidben, hogy szeretsz-e, nem kerestem benned a férfit, és már te sem kerested bennem a nőt.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem fáj. Nem fáj, hogy érzem, távolodsz. Hogy távolodok. Mindketten éreztük, de csak hagytuk megtörténni. Már nem hiányoltam azokat a párás, szeretkezős éjszakákat, sem azt, hogy megöleljük egymást, sem azt, hogy csók közben a hajadba túrhassak, az illatodat érezhessem, kezedet foghassam. Még a fogadalmunkat sem. „Nincs játék, nincs mellébeszélés, csak nyers őszinteség.”

B., mi történt velünk? Mi történt a szerelmünkkel? Ha körbenézek: rád, magamra, Krisztinára, látszólag minden ugyanolyan. A falon lógó képeken mosolyogva állunk egymás mellett, még mindig mi vagyunk még C. és B., az a két név, akiket a barátaink, az ismerőseink és a rokonaink együtt mondanak ki. Mert C. és B. ugye összetartozik. Biztos ez? Csináljuk az életet, de már nem együtt, ugyanúgy előre nézünk, de egyszer sem egymásra.

Mi lett belőlünk? Mikor fogytunk ki a közös erőnkből? Mikor vált a szerelem szeretetté, a szeretet pedig méla közönnyé? Mikor váltott át a házasságunk kitartásból és megoldásból túléléssé? Mióta egyszerűbb külön, mint ketten? Mikor lett ez belőlünk? Hol rontottuk el? Vajon elrontottuk?

Nem akarlak megcsalni. Nem akarok válaszolni arra az SMS-re, amit 20 perccel ezelőtt kaptam. Nem akarok elmenni vele borozni. Nem akarom, hogy azt érezzem, már téged sem érdekel. Nem akarom kijárni a szerelem összes stációját, a legjobbtól a legrosszabbig. Mindent akarok, de közösen elbukni saját magunkban, azt nem. Erről nem volt szó.

Az ujjamon lévő jegygyűrűre pillantok. Kinyújtom a kezem, hogy jobban szemügyre vehessem. A kő ugyanolyan fényesen ragyog, mint két évtizeddel ezelőtt, noha kezeimen már látom a rohanó idő letörölhetetlen nyomait. Rád nézek, mellettem szenderegsz az ágyban. A kinyújtott, jegygyűrűs kezemmel még meg is tudnálak érinteni. Mindezt jó lenne neked is elmondani. Hátha… hátha ketten könnyebb lenne észbe kapni. Mint régen.

További cikkek: