„Miért akar olyan nagyon elköltözni otthonról? Tán bántják?” – Novella egy mamahotel lakóról

Egy karikírozott novella, amit a mamahotel-témakör ihletett. Kérjük, a leírtakat kezeljétek erős karikatúraként, görbített történetként!

– Miért van itt? – kérdezi a tanácsadó.

– Ne csináljon úgy, mintha nem tudná – mondtam.

– Én mégis magától szeretném hallani.

– Hát jó – fontam karba a kezem –, apámék azt hiszik, meggárgyultam.

– Így van?

– Őszintén… Nem állt tőlem távol.

– Maga mégis úgy döntött, hogy felad egy bizonyos hirdetést.

– De aztán még aznap le is töröltem! – feleltem.

– Bérgyilkost keresett a közösségi médián.

– Mondjuk, csak tréfa volt. Kár, hogy anyám az évnek pont azon az egy napján lépett be a fiókjába.

Összehúzott szemmel néztem, mit reagál erre. Próbált nem feltűnően szuszogni a pocakja alatt. Amikor smirgli-szerű hang kíséretében dörgölni kezdte a szürke borostás állát, már tudtam, nem tudja, mit kezdjen velem. Talán abban sem biztos, hogy nem csak egy vicc áldozata. Tudom, hogy nem mindennapos apróhirdetésben keresni valakit, aki eltüntetne egy nagymamát, de hát a kétségbeesés nagy úr. Nem akartam mindjárt diliházba menni, de lehet az lesz a végső megoldás. Végül is, az is csak egy lehetőség, ha másképp nem tudok elköltözni.

– Maga szórakoztatónak találná, ha valaki megölné a nagymamáját? – kérdezte.

Nem válaszoltam. Most mit mondhatnék? Nyilván nem.

– Miért akarna megszabadulni tőle? – folyatta.

– Mert nagyjából ez az egyetlen opcióm arra, hogy “elköltözzek” otthonról.

Amint ezt kimondtam, kicsit előre dőlt, megnyalta az ajkát. Mint egy ponty, aki azt hiszi, le tudja piszkálni a csalit a horogról anélkül, hogy fennakadna rajta. Na, majd meglátjuk – és rásandítottam az öregre.

– Hát ezen aggódik? Fiatalka még maga, higgye el, van még ideje ezen gondolkozni.

Rosszul voltam a bazsalygó hangnemétől. Ingerültem kapaszkodtam a saját ujjaimba, azt hittem, eltöröm őket. Végül összeszorított ajkakkal csak ennyit kérdeztem:

– Maga szerint hány éves vagyok?

– Nem illik egy hölgy koráról beszélni, de ha így rákérdezett, olyan 20, 21-nek mondanám.

– Nemsokára 27 leszek.

Hallgatott. Néztem a kínlódását. Csak fennakadt a horgon a vén ponty. Elégedettséggel töltött el, hogy letörölhettem a jobbantudó, leereszkedő arckifejezését. Mit gondol ez? Biztos semmit, mert amikor ő volt 27 éves, már legalább egy gyerekes családapa lehetett a kényelmes, belvárosi öröklakásában.

Nekem nem a gyerek hiányzik természetesen. Nem fogok azért gyereket csinálni, mert egy múltszázadi társadalmi elvárás nyomást gyakorol rám, hogy aztán anyáméknak kelljen felnevelni. Nem fogok csak azért összeszedni valami szerencsétlen pasit sem, hogy talán ketten kiköhögjük egy albérlet árát havonta. A CSOK-ot meg pláne nem akarom felvenni. Az lenne csak a kettő szép kombinációja.

A barátaim vagy bérelnek egy szobát valami istentelen áron, vagy otthon laknak, vagy pedig győzedelmesen megkaparintották a hajdani rokonok lakását. Számolgattam én már eleget. Az egyetem mellett szakmai gyakorlaton is dolgozok, ami szégyentelenül keveset fizet – de ennek is örülni kell -, és van egy részmunkaidős állásom, ami turistaszezonban egész elfogadhatóan fizet. Na, azért egy szobára nem lenne elég, persze… Maximum, ha nem eszem. Gondolkoztam azon is, hogy otthonról lopom az ételt meg zacskós levesen élek, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a taktika sokáig működne.

Ekkor a ponty félbeszakította a gondolataimat egy hihetetlenül bugyuta kérdéssel.

– Miért akar olyan nagyon elköltözni otthonról? Tán bántják?

Minden erőmre szükség volt, hogy ne üvöltsek.

– Maga szeretne mások szabályai szerint élni? Szeretne egy 12 m2 -es szobában lakni, ahol nincs privát szférája, mert az apját 27 éve nem tudja rávenni a kopogásra? Szeretné, ha dobozokba kéne pakolnia a nyári ruháit és lecserélni őket a téliekre, mert a szobájába csak egy szekrény fér be? Magát nem zavarná, ha csak maga hozna kompromisszumokat és semmibe vennék az életformáját, mert a „másik volt ott előbb”? Maga szerint élmény minden nap sorrendet írni, hogy ki mikor használja reggel a mosdót, így senki nem késik el? Maga örülne, ha totálisan különböző életmódú emberekkel kéne együtt élnie? Csak azért, mert a családja, az nem jelenti azt, hogy az együttélés egy tündérmese.

Hát lehet ilyen idióta kérdést feltenni? Egyszerűen csak szeretném elkezdeni az életem, de ehelyett ott tartok, mint 16 évesen. Azt mondogatom magamnak, „majd ha befejeztem a tanulást, kezdődik az élet”, de hát egyre többet és tovább tanulunk, pedig ha jól csináljuk, a tanulás szórakoztató és hasznos, szóval én nem akarom abbahagyni.

Aztán meg meddig várjak? Letelik az életem fele, de én még mindig azt mondogassam magamnak, hogy „majd a suli után”? Ez nem így működik. Az én életem már rég elkezdődött. Több mint 26 évvel ezelőtt. Most ráuntam, hogy továbbra is a polc tetején tartsam, mint valami méregdrága bort, amit csak akkor bontok ki, ha igazán különleges vendég érkezik. Aztán az az üveg bor ott fog maradni a polcon és porosodni, majd mikor végre megkóstolnám, avas íze lesz, annyit állt.

– Jaj, kérem, nem kell olyan nagyon a szívére venni. Meg kellett kérdeznem, különben nem tudok segíteni – mentegetőzött.

– És? Most, hogy megkérdezte, azt hiszi tud segíteni?

– Reméljük. És talán még a nagymama is életben marad – kacsintott.

Pislogás nélkül bámultam rá, ő meg krahácsolva folytatta.

– Na, figyeljen. Maga okos lánynak tűnik. Van már egy alapképzettsége is, nem? Biztos nagyon könnyen találna legalább valami részmunkaidős állást, ha még annyira akar tanulni.

Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, színes foltokat láttam magam előtt. Hirtelen nevetni támadt kedvem.

– Ja, kösz. Erre nem is gondoltam – mondtam.

További cikkek: