Miért hat ránk különösen mélyen, amikor egy csillag idő előtt huny ki?

Hetek teltek el azóta, hogy Kobe Bryant megrázó körülmények között elhunyt. Sok rajongó még mindig nem ocsúdott fel a tragédiából. Vajon miért hat ránk különösen mélyen, amikor egy világhírű példakép hagyja el az élők sorát?

Példaképek, ideálok, idolok

Véleményem szerint a példakép-kultusz több holmi bálványimádatnál. Mindez nem csupán a rajongásról, sokkal inkább a magunkba fektetett hitről, az ambíciókról és a vágyott jövőképről szól. Jó érzés olyan csillagokba botlani és olyan csillagokról hallani, akik szédületes eredményeket értek el, akik erőn felül hoztak létre valamit, amire egy egész világ elismerően tekint. A példaképek miatt hisszük el, hogy mi is képesek lehetünk nagy dolgokra, hogy mi is elérhetjük a céljainkat, hogy mi is beteljesíthetjük az álmainkat és hogy mi is élhetünk irigylésre méltó életet.

Az idő előtti halálesetek sokkhatása

Belegondoltatok már abba, hogy jó eséllyel mindenki, akit ma példaképként tisztelünk, előbb hal majd meg, mint mi? Elvégre, bálványaink általában bölcsebbek, tapasztaltabbak, így idősebbek is, mint mi vagyunk. Haláluk nem is sokkol minket különösebben, ha az a nagykönyvbeli forgatókönyv szerint idősen, párnák közt éri őket. No de ha idő előtt, tragikus körülmények között hunynak el, hajlamosak vagyunk megrökönyödni.

Minden nap hallunk igazságtalan halálesetekről és katasztrófákról a híradásokban, ám azok mégsem vágnak úgy pofán, mint egy milliók által elismert ember tragédiájának híre teszi. Sokat törtem a fejemet azon, vajon mi okunk lehet jobban gyászolni egy hírességet, mint egy hétköznapi hőst, mígnem egész logikus magyarázatokat találtam a jelenségre.

Halandóságunkra emlékeztetnek minket

A halál gondolatát nap mint nap tudatosan próbáljuk kiszorítani az elménkből, holott Damoklész kardja mindannyiunk feje felett szüntelenül, éjjel-nappal lebeg. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az életünk bizony akármikor véget érhet. De amikor egy példaképet ér katasztrófa, elkerülhetetlenül minket is leforráz a valóság: halandók vagyunk.

Ráadásul a kaszást még csak az sem érdekli, példás életet élünk-e, jó-emberként viselkedünk-e vagy elég idősek vagyunk-e egy fejfához. A halál csak úgy jön és lecsap, bárhol, bármikor, bárkire. Lehet a sarki kisboltos, lehetsz te, lehetek én, de lehet az USA elnöke is a következő. Ahogyan egykor következő lett Diana hercegnő, Paul Walker és Kobe Bryant is.

Ha nekik nem jött össze a happy end, nekünk sem fog?

Egy ikon tragédiája nem csupán saját halandóságunkat idézi fel, de a sérthetetlen, tökéletes életbe vetett hitünket is megdönti. Szembesülni egy küzdeni tudó és akaró, alapvetően győztes, sikeres személyiség halálával sebet ejt a „bármit elérhetünk, bárkik lehetünk, bármit leküzdhetünk” jeligéjű hitvallásunkon.

Példaképeink életére egy olyan életként tekintünk, melyet mi magunk is szívesen élnénk. Ők azok, akiknek nem csak elért eredményeiket, de azokhoz szükséges kemény munkájukat, küzdelmeiket is átlátjuk és elismerjük. Mindent megteszünk a hétköznapokban, hogy legalább egy kicsit hasonlíthassunk rájuk, mi is küzdünk, mi is kitartunk, mi is lépéseket teszünk a jobb élet felé. Azonban, amikor egy fényes csillag idő előtt huny ki, az elképzelt életideált kérdőjelezzük meg. Van bármi értelme küzdenünk, kitartanunk, lépéseket tennünk, amikor a nagy idolok élete is katasztrófába torkollik?

Hit és emlékezet

Úgy vélem, hinnünk kell abban, hogy van. El kell fogadnunk, hogy katasztrófák bárkivel, bármikor megeshetnek. Példaképeink tragédiáiban fel kell ismernünk saját magunk sebezhetőségét és az élet törékenységét, hogy a lehető legteljesebben élhessük meg azokat a napokat, amik az élők sorában jutnak nekünk. Ne pazaroljuk és ne hanyagoljuk el azt az egy szem életet, amit kaptunk! Egy csillag kihunyásakor pedig ne a sötétségre, sokkal inkább az utófényre koncentráljunk! Elvégre is, életében ő is csak arra fókuszált, hogy fényesen ragyogva utat mutasson. Ez most már a mi feladatunk, a mi örökségünk. 

További cikkek: