Miért is éri meg inaktiválni a Facebook-profilunkat? – Élménybeszámoló

Nem rajongok túlságosan a közösségi médiáért, pontosabban a magánfelhasználásáért. Hogy miért? A válasz szerintem nagyon egyszerű – de azért annyira mégsem az. A Facebook kapcsán született a mondás, hogy ,,ha nem fizetsz egy termékért, te magad vagy a termék”. Így hát, ha már választani lehet, inkább pénzt keresek, mint költök.

Hitelek, sóvárgás, boldogtalanság

Sokáig én is órákat töltöttem naponta a Facebookot vagy az Instát pörgetve, azt lesve, hogy ki, mit és hol csinál épp. Nézegettem, kinek van új barátja, barátnője, vagy épp a legújabb politikai híreken csámcsogtam, hogy szidja egyik tábor a másikat, és fordítva.

Nem értettem, miért veszek fel hiteleket azért, hogy menőbbnek, szebbnek, sikeresebbnek mutathassam magam, vagy hogy a legújabb kütyüt süllyeszthessem a zsebembe. Figyeltem, ki szerezte be a legújabb X5-ös BMW-t vagy A5-ös Audit. És persze a kijelzőt bámulva magamban elküldtem a kedves anyukájába, amiért annyi pénze van, hogy ilyesmit megengedhet magának. Ezzel csak a boldogtalanságomat fokoztam.

A sóvárgás aljasul a mélybe rántott, és gonosz kis ördögként súgta a fülembe: „Ilyen neked is kell! Muszáj! Addig nem lehetsz boldog, amíg meg nem kapod!”. Így hát nem törődve semmivel, engedtem a kisördögnek, és értékes órákat vesztegettem el az életemből olyan tárgyak megszerzésére, amelyeket talán soha nem is használtam.

Tudod, a közösségi média nagyon ki van találva. Folyamatosan figyelik, mit csinálsz, merre jársz, mi érdekel téged, azért, hogy a megfelelő reklámot tolhassák az arcodba – amitől egyre boldogtalanabb leszel. Olyan furfangos a rendszer, hogy az elméd szinte fel sem fogja, mi történik vele. Igen, ez a fogyasztói társadalom! Mondhatod, hogy ez rád egyáltalán nem hat, te másképp élsz, de tudd, hogy a függőségektől való szabadulás ott kezdődik, hogy beismered a függőségedet. Szóval… tagadod?

Hajnali háromig online lenni

Csupán két iparág nevezi felhasználóknak az ügyfeleit. Kitalálod, melyik ez a kettő? Úgy két évvel ezelőtt mélypontra kerültem, amikor egészen elhatalmasodott az életemen a közösségi oldalak agyatlan használata. Bár az éneklés a hivatásom, nem gyakoroltam, így egyre romlott a teljesítményem, folyton fáradt voltam és egyre boldogtalanabb. Nem találtam a helyem a világban. Mekis szendvicseken és közösségi médián éltem. Aztán egy álmatlan éjszakán hajnali háromkor az órámra pillantottam Facebook-pörgetés közben, és döbbenten konstatáltam, mit is művelek. Tényleg ennyi lenne az élet?

Másnap még élénken élt a fejemben az éjszaka, és megfogadtam, hogy maximum napi egy órát engedélyezek magamnak. Majd hajnali háromkor azon kaptam magam, hogy ugyanaz történik, mint előző éjjel. Úgyhogy radikálisabb lépésre szántam el magam: inaktiváltam a Facebook-profilomat.

Inaktiválva a való világban

Az első pár nap munkába menet nehezen telt. A metrón mindenki álmosan, fejét lehajtva nyomkodta a telefonját, míg én néztem kifelé az ablakon a nagy feketeségbe. De már akkor éreztem, hogy valami megváltozott.

Munkába menet és jövet a telefonom nyomkodása helyett nézelődtem, élveztem a napsütést, és rövidesen helyreállt az önbizalmam. Elkezdtem figyelni az embereket. Te észrevetted már, hogy viselkednek a szembejövők? Az első pár napon nekem sem tűnt fel. Majd egy szép, tavaszias, napsütötte reggelen arra lettem figyelmes, hogy a többség leszegett fejjel bandukol. Majd jött a felismerés: hiszen én is ilyen voltam! Ugyanígy, zombimód kódorogtam az utcán, arccal a telefonomban, amely kitartóan szívta ki az agyamból az értelmet. Azt vettem észre, hogy a mellettem sétálók mintha meghajolnának előttem, akár egy királynak: felnéznek rám, kibújva a telefonjukból, mintha valami furcsa ufó lennék, aztán visszasüllyednek.

Ezt nagyon érdekes és felemelő megtapasztalni. Hidd el nekem, ha eddig nem volt önbizalmad, ezután biztos, hogy lesz! Ahogy hozzászoktam volna, lassan feltűnt, hogy akad azért egy-egy ember, aki hozzám hasonlóan viselkedik. Kimagaslanak a tömegből, és nem csak a szép testtartásuk miatt. A kisugárzásukból kiderült, hogy nem csupán azért nincs a kezükben a telefonjuk, mert épp lemerült.

A saját életemért én vagyok felelős!

Vannak emberek, akik nem dőlnek be a közösségi média kínálta kényelmeknek, hanem hajlandók kipróbálni valami újat, kezükbe venni a sorsukat, és tenni magukért. Ez a két hónap megtanított arra – talán ez volt a legnagyobb felismerésem ez idő alatt –, hogy a saját életemért egyedül én tartozom felelősséggel. Hibáztathatok másokat a sikertelenségemért, vagy okolhatom a körülményeket, de a lényegen ez semmit sem változtat. Ha kényelmes, de boldogtalan életre vágyom, akkor munka után leheveredhetek a tévé elé, és pörgethetem a Facebookot. De erőt is vehetek magamon, és elkezdhetek dolgozni egy jobb és tartalmasabb életért.

A két hónap leteltével visszakapcsoltam a Facebook-profilomat, mert bizonyos munkalehetőségek, pályázatok, programok, információk már sajnos csak ezen a felületen érhetők el (nem rakják fel például weboldalra). De minden értesítést kikapcsoltam a Facebookon és a Messengeren is. A jelenlegi, nem üzleti célú napi felhasználási időm nem haladja meg az öt percet. És ami még szemmel látható változás: mivel nem tolják az arcomba, ki milyen tárgyat vásárolt, vagy nem látom, ki mit eszik és hol, jóval kevesebb pénzt is költök, mint előtte.

Ha megengedsz egy jó tanácsot: próbáld ki! Fájdalmas lesz és nehéz, de ha kitartó vagy, hatalmas minőségbeli változást érthetsz el az életedben.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: