Miért veszik komolyabban azokat, akik szüleiktől külön élnek? Igazságos ez?

A szomorú tény az, hogy a valóságban sokkal komolyabban állnak azokhoz a huszonévesekhez, akik szüleiktől külön élnek – bármennyire is próbálják egyesek ezt tagadni. A mamahotel tehát – mondjuk ki – negatív hatással van a személyről alkotott véleményre. De miért? Ez jogos lenne?

A lakás egyenlő (lenne) az egzisztenciával?

Több mint két éve már, hogy elköltöztem otthonról, de visszagondolva a lakásavató bulimra, egyik jó régi barátom az ünnepély közepette egy négyszemközti beszélgetés során finoman utalt rá, hogy nem számít a külső, mert az egzisztenciával ezt könnyedén lehet kompenzálni. (Egy lakás pedig kiváló példa erre.) Sokáig nem voltam hajlandó elfogadni eme nyers, de egyben őszinte kijelentését, de az idő előrehaladtával teljes bizonyosságot nyert. Sajnos.

Bár én nem reklámoztam, mégis: ha egy beszélgetés során szóba került, hogy szüleimtől már elköltöztem, akkor a beszélgetőpartnerem hozzáállása abban a pillanatban változott meg gyökeresen, éreztem, fordult vele a világ, átértékelődtek benne egyes gondolatok. (Ismerősben, ismeretlenben egyaránt.) Volt, akiből irigység jött elő. Volt, akinek a szeméből elismerést, „na ez már igen” gondolatot olvastam ki, de volt olyan is, akit teljesen ledöbbentett a hírem, mert éreztem, saját kudarcát, „lemaradását” látja benne.  

Csak akkor vagyunk igazán önállóak és valamirevalóak, ha külön lakunk a szüleinktől?

Régen bezzeg nem számított ritkának, ha két vagy három generáció élt egy háztartásban, viszont mostanság túl sokan gondolják azt, hogy az az egészséges és az a normális, ha nem a szüleivel egy közegben lakik az ember, hiszen ez a kényelem és a lustaság melegágya (is lehet). Egy-két nőismerősöm kíváncsiságból rá is kérdezett pár dologra, mint például a takarítási szokásaimra, meggyőződvén arról, hogy csupán kiskirályként élek-e a lakásban, vagy szorgosan csinálom a házi munkákat is.

A család is felnőttként tekint ránk, ha elköltözünk?

Valamiért azt gondoltam, hogy a családban fog a legkevésbé számítani az a tény, hogy elköltöztem, de nagyot tévedtem. Amióta külön háztartásban élek, nemcsak barátaim, de bátyám és szüleim is érezhetően másképp állnak hozzám. Szinte azonnal elfogadták, hogy élem a saját kis életemet: ez annyit jelentett, hogy régen, amikor még együtt laktam szüleimmel, és felmerült egy-egy elintézendő feladat, akkor egyértelmű volt részükről – és persze részemről is -, hogy azonnal segítek. Noha sohasem mentettem fel magam a segítségnyújtás alól, az elköltözésemet követően már nem kaptam spontán megbízatásokat, tisztában voltak azzal, hogy már nem tudok egyik pillanatról a másikra – csúnya szóval, de értsétek a lényeget – „rendelkezésükre állni”. Kicsit olyan érzésem volt ezzel kapcsolatban, mintha tettükkel ezt mondanák: „Na, most már éled te is a saját, felnőtt életedet.”   

Motiválja és ösztönzi a baráti társaságot?

Érdekesnek találom azt is, hogy elköltözésem hírére a baráti körömben egyfajta versenyszellem alakult ki – vagy legalábbis, egy ahhoz nagyon hasonló jelenség. Aki csak tehette, összeköltözött párjával egy albérletbe, vagy akár egy szülő által adott lakásba is. Jó szokásunkhoz híven sose voltunk beképzeltek vagy „nagyoskodók” egymással szemben, de mintha ez a lépésem egy lavinát indított volna el úgy, hogy bekapcsolta bennük a „Nekünk is el kell költözni, le ne maradjunk!” – gombot.

Azt még nehezen, de meg tudom érteni, hogy idegenek akaratlanul is más szemmel néznek azokra, akikről tudják, hogy szüleiktől elköltöztek, de baráti társaságunkban miért kellene feszélyezve éreznünk magunkat attól, ha még nem tettük meg?

Gáz, ha „még mindig” a szüleinknél lakunk?

Talán azért érezzük kényelmetlennek, mert saját szegénységi bizonyítványunkat, életrevalótlanságunkat látjuk abban – tévesen! –, ha még nem sikerült elhagynunk a családi fészket. Pakolja ránk a nyomást a társadalom, magunk kudarcát látjuk abban, ha huszonévesen pénzügyileg még nem tartunk ott tanulmányok, munkahelyek és miegyebek mellett, hogy megengedhessük magunknak az albérletárakat, a lakáshitel törlesztőt vagy önerőt.

Ahogyan én látom

Nem tagadom, megvan a pozitív vonzata annak, ha valaki kirepül a családi fészekből: mégiscsak lakva ismeri meg önmagát az ember. Azonban jó pár olyan kortársat ismerek, akik még ugyan a szüleiknél táboroznak, de akár a jéghegy hátán is megélnének. Egyáltalán nem kéne egyes személyek megítélésének ezen múlnia, mert nem a szülőktől külön lévő lakástól/háztól válunk felnőtté, hanem attól, ahogyan szüleink házában élünk.

A mamahotel tehát egyáltalán nem gáz – és nem kellene a személyről alkotott véleményt befolyásolnia -, csak az a gáz, ha gyerekként élünk benne.

További cikkek: