Miért jó egyedül utazni?

Tulajdonképpen hozzá vagyunk szokva, hogy egyedül csináljunk dolgokat, mégis, ha utazásról van szó, már sokkal gátlásosabbak vagyunk. Egyedül nyaralni, utazni, felfedezni – ilyet csak az csinál, akinek senkije sincs, ugye? Ez az előítélet még ma is tartja magát, az emberek nagy része ódzkodik a barangolás ezen fajtájától – bár sokan anélkül állítják ezt, hogy valaha is megtapasztalták volna, milyen önállóan nekivágni egy kis kalandnak, még ha csak pár napra is. Összeszedtem pár okot, hogy miért is írnám fel receptre minden utazónak a szóló utazást.

A túlélés művészete

A túlélés művészeténél szinte nincs hasznosabb dolog: megtanuljuk, hogyan kell egyedül menni az életben és hogyan is kell az ismeretlent ismerőssé tenni. Rájövünk, hogyan kell megbízni idegenekben úgy, hogy csupán a saját belső hangunkra figyelünk. Sokan meglepődnek egyébként saját találékonyságuk fokán, amikor olyan helyzetbe kerülnek, ahol nincs más választásuk, mint egymagukként megoldani a problémát. A „még a sivatag közepén is megélne” típusú tulajdonság igazi kincs, és ezt leginkább csak önállóan lehet fejleszteni: ennek elsajátítása során már nem fogunk attól félni, hogy nem tudunk valamit, és attól sem, hogy mi fog történni.

Ne csak mondjuk, csináljuk is!

Ha teljesen egyedül utazunk, rájövünk egy banális dologra: nincs más választásunk, mint csinálni. Nincs halogatás, nincs delegálás, nincsenek üres szavak, cselekedni kell, különben hátráltatjuk magunkat. Gondoljunk csak bele, mennyi mindent mulasztottunk el csupán halogatás miatt?

Ne várjunk senkire!

Vitathatatlan: ha másokra várunk, nem juthaunk egyről a kettőre. Hiba lehetőségeket kihagyni csupán azért, mert várunk valakire, hiba csak azért nem elmenni külföldre, mert senki sem ér rá, és hiba döntéseket hozni úgy, hogy a másik szemszögéből gondolkozunk – és nem a sajátunkéból.

Elveszni jó!

A kalandorok hamar rájöttek, hogy elveszni közel sem rossz. Sőt, néha igenis le kell térni a kikövezett, biztos útról, és menni bele az ismeretlenbe. Nem kell 10 évre előre látni mindent, nem kell előre determinálni a jövőnk minden egyes lépését. Az elbizonytalanodások és a kérdéses időszakok normálisak, sőt, néha pontosan erre van szükségünk ahhoz, hogy újra ráléphessünk az útra.

Az egyedüllét nem egyenlő a magánnyal

Egyedül utazni nem ijesztő, nem unalmas és a legkevésvé sem magányos. Persze más, mint nagy társasággal minden este alámerülni az éjszakában és hajnalig világot megváltani, de az egyedüllét még a szóló utazásnál sem egyenlő a magánnyal. Megtanulunk szocializálódni akár olyan személyekkel is, akikkel korábban nem tettük volna. Hirtelen elkezdünk beszélni vadidegenekkel és elcsodálkozunk azon, hogy sok párbeszéd mennyire ismerősen hat: folyamatosan táguló látóhatárunkon újabb és újabb nézőpontok jelennek meg.

Megtanulunk bízni a saját ítélőképességünkben

Aki egyedül utazik, tudja: néha jót tesz, ha elszigeteljük magunkat mindentől, hiszen mindennapi életünket beárnyékolja a megszokás. Épp ezért fontos, hogy belső gondolataink vezéreljenek a véget nem érő beszélgetések, kérdések, döntések, párbeszédek és benyomások helyett, melyek általában átszövik mindennapjainkat. Amikor egyedül utazunk, minden benyomás tisztán és torzítás nélkül ér minket. Megtanulunk bízni a saját ítélőképességünkben.

Az éri meg, ami élvezettel tölt el

Egymagunk vagyunk az utazás során, tehát mi osztjuk be az időnket, és mi döntjük el, hogy mit is szeretnénk csinálni. Az elégedett, csillogó szemű utazók hamar rájöttek arra is, hogy az „inkább azt csinálom, amit szeretek, és amit nem, azt nem” filozófiát örökérvényűvé kellene tenni – persze okosan. Hiszen minél több az olyan élvezetes kötelezettség, ami motivál minket, annál inkább gyarapodik a kapacitásunk ahelyett, hogy mentálisan és fizikálisan kimerülnénk.

További cikkek: