Miért zaklat fel, ha megjelenik egy régmúlt szerelmed?

Huszonévesként már megélhettél szerelmi sikerrel és bukással fűszerezett tapasztalatokat egyaránt. Fontos, hogy okkal hangsúlyozom a pozitív és negatív oldalát is, hiszen mindkettő – közhely következik – nagyban hozzájárul önmagunk értékeléséhez, a szerelemről és párkapcsolatainkról alkotott gondolkodásmódunkról. Reálisabbá teszi azt a fogalomképet, melyet egyébként a mézes-mázos szerelmi tini komédiák prezentálnak és melyek legtöbb esetben nem valósághűen. Amikor benne vagyunk, akkor nem ekképpen látjuk, de a szakítást is meg kell élni, túl kell élni, abból fel kell emelkedni. De mi történik, ha némely szálat nem sikerül rendezni és évek múltán, amikor az ex partner előttünk áll, akkor pillangók cikáznak gyomrunkban, levegőért kapkodunk vagy villámokat szórunk a szemünkkel és az élmény totálisan felkavar?

Az egyik gondolatom, hogy alapjaiban nem volt etikus az elválás

Etikusság alatt gondolok arra, hogy valami nagyon ocsmány – direkt fogalmazok velősen – cselekvéssel, akcióval végződött a kapcsolat, megbocsáthatatlan a minket felzaklató fél tette és ha tehetnénk, akkor eltemetnénk, hogy az univerzum módjában végképp ne álljon, hogy egy nap lehetőséget teremt az újra találkozásra. A párkapcsolatokat tekintve itt olyan bűnösségekre gondolok, amelyeknél nincs értelme és jelenvalósága a magyarázatnak, hiszen semmin nem változtat. Ilyenkor feldolgozással vagy külső segítséggel, de a másik nélkül kell az ilyes fajta traumát rendezni és megoldani az életünkben.

Az a bizonyos plátói szerelem

Teljesen belehabarodtál, szavakkal nem leírhatóan vágyódtál, rajongtál és szeretted volna, hogy tiétek legyen a vizualizált szerelem, azonban ő vagy nem ekképpen gondolt rád vagy az sors teljesen már forgatókönyvet szánt nektek, amelyet azóta sem sikerült magadban véglegesen lezárni. Ez úgy gondolom a rosszabbik eset, főképpen, ha párkapcsolatban vagy, hiszen ez a villámcsapásszerű esemény, hirtelen jött tornádószerű érzelemsokk könnyedén kizökkenthet addig nyugalomban és kiegyensúlyozottságban megélt mindennapjaidból. Ahogy előtted áll és lever a víz képtelen vagy elvonatkoztatni a jelenedtől, mert egy időutazás veszi kezdetét, és újra az a kislány vagy kisfiú vagy, amikor elszenvedted ezt a viszonzatlan szerelmet.

Miért történik ez?

Úgy tudnám megfogalmazni hosszas eszmecserét követően, hogy múltunk egy ilyen traumatikus érzéssel társított egykori főszereplője előhívja belőlünk, szerepkészletünkből a közös időszakban megélt szerepünket és ebben a felfogásban reagálunk a találkozásra. Azaz valójában nem mai megtestesülésünkre és szellemi egyénünkre gyakorol hatást az élmény, hanem erre az egykori fájdalommal teli pszichére, érzületre és ez a feltépett seb okozza a teljes zűrzavart bennünk. Előhívja gyermeki szenvedésünket és nem is feltétlen azt tükrözi, hogy – általánosságban – hogyan érzünk az illető felé.

Mi bizonyul megoldásnak?

Két esetet látok, de hangsúlyozom, hogy gyarló újságíróként és nem mint szakember osztom meg gondolataimat. Az első, hogy aktualitásából fakadóan érdemes törekedni arra, hogy az ilyen jellegű élmények mint két fél elválása az intelligens kommunikáció útján kerüljön lezárásra, mert azt gondolom, hogy a felek jövőbeli ismerkedéshez és feleség-, férjjelöltjeik megtalálásához egy egészséges keretek között lezajló elválás még mindig építőbb mintha az tányértörés között történne, – legalábbis én ebben hiszek -. A másik gondolatom pedig, hogy ha már nem időszerű a kommunikáció, akkor én befelé fordulást, sok-sok önvizsgálatot és önreflexiót javasolnék, hogy miről szólnak valójában a megélt érzéseink: valós szerelmi érzületről vagy elnyomott gyermek énünk sikoltozásáról?

További cikkek: