Milyenek a mindennapok egy kenyai árvaházban?

Lili Mosessel egy fáról nézi a focimeccset

Korábbi cikkeimen keresztül már bepillantást nyerhettetek a kenyai Szent József Gyermekotthonban megtapasztalt élményeimről, de az átlagos hétköznapokról még nem meséltem nektek. Persze azonnal felmerül a kérdés, hogy mi tekinthető átlagosnak és hétköznapinak egy huszonöt éves budapesti lány számára egy apró egyenlítői faluban: tapasztalatom alapján bátran kijelenthetem, hogy bármi! Egy idő után a váratlan víz- vagy áramkimaradás, a tükörhiány, az élelembeosztás, a lesben álló rovarokra való folyamatos odafigyelés is mind-mind megszokottá és természetessé válik. Ha szeretnétek mindebbe betekintést nyerni, gyertek, tartsatok velem egy kenyai estémre és reggelemre!

Október huszonvalahanyadika volt, az utolsó tanítási nap az évben. Kenyában ekkor kezdődik a több mint két hónapos szünet, amely a mi nyári szünetünknek felel meg, majd január elején indul az újabb tanév. Ezen az októberi napon a gyerekek izgatottan várták a szünidőt, de az aznap nemcsak számukra jelentett új időszakot, hanem számomra is.

Addig ugyanis napközben csak a legkisebbek voltak otthon, ami természetesen kisebb kihívás volt számomra, mint amikor egész nap az árvaházban sürgött-forgott mindenki. Aznap délután végigjártam az összes általános iskolás bizonyítványosztását, megbeszéltem a tanáraikkal, hogy kinek melyik tantárgyra kell egy kis extra figyelmet szentelnie a szünetben, és mielőtt szusszanhattam volna, már közeledett is a vacsoraidő.

Gabriel és a többiek a szünetre kapott házi feladatot írják

Az ünnepi hangulatra való tekintettel elterveztem, hogy aznap estére én fogom elkészíteni az ételt, méghozzá a gyerekek egyik kedvencét, a sültkrumplit. Már az előző napokban bevásároltam a szükséges alapanyagokat a legközelebbi városban, Voiban, így elméletileg minden adott volt a harminc kiló krumpli megsütéséhez.

Azonban hamar világossá vált számomra, hogy Kenyában – ahogy azt már gyakran tapasztaltam -, a jó előre kigondolt terveimet egy szempillantás alatt felül tudja írni az élet. Kiderült, hogy elment az áram, de már rutinosan szerveztem újra a programot a körülményekhez igazodva, így kerültünk ki a kinti konyhába, ahol szabad tűzön készítettem el a vacsorát a nagyobb gyerekek segítségével. Fantasztikus élmény volt, ahogy korom sötétben, szakadó esőben készítettük az ételt egy elemlámpa fényénél, pár négyzetméteres tető alatt.

Egy piac Voiban, ahol Lili bevásárolt
Készül a sültkrumpli a kinti konyhában

Este tíz körül, amikor már mindenki ágyban volt és békésen szundikált az esti mesémet követően, egy pillanatra megálltam az árvaház udvarán. Csak figyeltem, ahogy koppannak az esőcseppek a földön, egészen szokatlan volt ilyen nyugodtnak látni azt a teret, amit napközben negyven gyerek zsivaja tölt be. Mosolyogva gondoltam az istenien sikerült vacsorára, majd bementem a kis szobámba, amely közvetlenül a kicsik hálóterme mellett volt.

Lámpafény híján rutinosan felvettem a fejlámpámat, összekészítettem a másnapra szükséges holmikat, vettem egy nagy levegőt, és beálltam a jéghideg vízű zuhany alá. Nem állítom, hogy megszoktam volna a hideg vizes zuhanyokat, azonban az biztos, hogy mint oly sok minden más esetében is, emlékeztettek a körülmények arra, hogy bizonyos cselekvéseknek mik az alapvető funkcióik. Jelen esetben a tisztálkodás, nem pedig vízpazarló merengés a jóleső melegben.

Hasonló tapasztalatokkal gazdagodtam egyébként táplálkozás terén is, már nem az étkezés nyújtotta öröm miatt ettem, mint itthon oly sokszor. Megéreztem azt, hogy több az energiám egy-egy reggeli vagy ebéd után, és megtapasztaltam azt is, hogy milyen érzés pontosan annyit fogyasztanom, amennyire a testemnek szüksége van. Ezeket az élményeket tudatosítva jóval kevésbé volt zavaró számomra a hideg víz, vagy a kevésbé változatos táplálkozás, hiszen fókuszom ezekre az új nézőpontokra került át.

Volt azonban valami, ami az első hetekben fel sem tűnt a testemmel kapcsolatban, az idő múlásával mégis egyre szokatlanabbá vált: nem láttam magam kívülről. Itthon a mindennapok része, hogy az önmagamról kialakított képet a tükörképem is nagyban befolyásolja, az árvaházban azonban nem volt nagy, egész alakos tükör. Egészen új tapasztalatot szereztem ezen a téren is: belülről éreztem meg a testem, a hangulatomat pedig nem befolyásolta az, hogy hogyan is festek kívülről.

A tanévzáró után, hónapokkal későbbi reggelen fáradtan ébredtem. Elhúztam a szúnyoghálót az ágyam felől, kikergettem a szobámból egy hatalmas rovart, amely valószínűleg éjszaka szökött be egy résen keresztül, de a falon fürgén végigszaladó gekkó láttán már a szemem sem rebbent. Éppen öblögettem palackozott vízzel fogmosást követően, amikor meghallottam, hogy apró talpacskák szaladnak az ajtóm felé, és egy szempillantással később már kopogtak is a kis kezek az ajtómon, egy vékony hang pedig kitartóan szólongatni kezdett. „Egy pillanat, és megyek!” – kiáltottam, majd magamra kaptam a ruhámat, bevettem a napi vitamin-adagomat és már kinn is voltam.

Davidy már türelmetlenül várt a szobám előtt, majd ahogy meglátott, azonnal teljes erejéből átölelt és huncut nevetéssel közölte, hogy ő máris rajzolni szeretne. Elmentem rajzfelszerelésért, és miközben egy mesekönyvet is kerestem – amiből majd este felolvashatok -, nagyot sóhajtottam. Úgy éreztem, nincs sok erőm, pedig egy hosszú vasárnap állt előttem.

Teát és banánt reggeliztem, majd benéztem a gyerekek szobájába, akik éppen a délelőtti misére készülődtek. Gyakran elkísértem őket a templomba, fantasztikus élményt nyújtott a tarka ünneplőruhába öltözött falusiak látványa, vidám énekük pedig betöltötte a teret. Gondolataimból a valóságba egy kérdően rám meredő szempár rántott vissza, amelynek gazdája arra volt kíváncsi, hogy aznap is velük tartok-e. Majd mielőtt bármit is mondhattam volna, ismét megszólalt: „Csak mondj nemet!” – javasolta félig komolyan, félig viccesen a 12 éves Moses, hiszen látta rajtam, hogy éppen keresem a tökéletes kifogást arra, hogy miért nem tudok részt venni az aznapi maratoni hosszúságú misén. Elkerekedett szemmel néztem rá, majd hatalmas nevetésben törtünk ki mindketten, elképesztő volt számomra ez a könnyed bölcsesség, ami áradt a fiúból. Azóta is gyakran eszembe jut Moses tanácsa, amikor azon kapom magam, hogy túlgondolom a választ egy olyan kérdésre, amire egész egyszerűen nemet is mondhatok.

Így éltem tehát a kenyai árvaházban négy hónapon át: átsegítve egymást a gyerekekkel a nehezebb helyzeteken, kölcsönösen feledhetetlenné varázsolva a boldog perceket, örökre egymás életének részesévé válva.

További cikkek: