„Mind senkik vagyunk, csak mindannyian másképp”

Hogy merre indulok magam felé? Az idealizmuson át az álmaimon keresztül, pátosszal és tisztelettel övezett múltból, emlékekhez nyúlok, hogy legyen jövőm.

Apám jutott eszembe, ahogy félig suttogva látott el jótanácsokkal. Na, nem az életről filozofált, hanem azt tanította, mi az a természet. Most pedig itt ülök annak a tónak partján, a víz fodrozódik, apám hangja lágyul, majd széllé változik és örvénylik, hogy érzéseket keltsen, kötődéseket keressen.

Én természetelleneséget látok, üres, fakó pontokat, amikbe csak annyira kap bele a szél, hogy éppen ne tudja ráragasztani apám hangját. Az embernek torzul a lelke, ha torzítjuk az életét. Mind senkik vagyunk, csak mindannyian másképp.

Nehéz lett volna kifejletlen személyiséggel önazonosnak lenni, utat találni a boldogsághoz és a kiteljesedéshez. Társadalmunk már nem konzervatív, nem hagyományos és nem örökletes szokásokon alapul, hanem szabadságon, irányelvek nélküli zsigeri vágyódáson, szárnyaláson és védőháló nélküli zuhanáson. 

Te is érzed, nem?

Érzed ezt a bizsergést, ami elárasztja a mellkasodat úgy, mint valami másodpercek alatt kinyíló rózsafej, ami tömény illatpárát ont magából. Először még édes, bódít, majd fullaszt. Nehezen lélegzel, mert a másik pillanatban émelyítő, meleg éhségérzet fog el a világ felé, pánikolsz, mert lemaradsz mindenről, ami lehettél volna és mélyen legbelül most is lehetnél.

Milyen nyomorultul fáj!

Elmondom neked, hogy nem te vagy hibás, csak nem ismerted fel, merre tart a világ! Hogy is ismerted volna? Tudtad igazából mi fájt József Attilának? Tudtad, mitől félt és féltett minket Márai? Tudtad, miben üresedett ki Fitzgerald? Most már bizonyára tudod.

Ugye, milyen könnyedén lettünk önkéntes rabjai a szabadságnak?

És elérkeztünk ide, a kötelező útszakasz végére, amikor szüleink már nem tudták tartani a lépést a modern kor okozta filozófiai változásokkal. Egyetlen dolgunk maradt: túlélni. Ösztöneink azt súgták, hogy a csúcsra kell jutni, mert ha nem maxolod ki, akkor nulla vagy. Nincs más, csak fény és csillogás, vagy a kudarc párás tekintete és az önmarcangolással teli senkik élete.

Meritokraták lettünk, minden pillanatunkat, minden energiánkat felemésztette küzdés, megmérgezte a félelem és az érzés, hogy veszíthetünk a világgal szemben. Egyedül maradtunk, a világot önző, ellenséges helynek érezzük, és egyetlen módon kerülhetjük el a megaláztatást: ha minden eszközt előteremtünk arra, hogy a saját lábunkra álljunk. Ennek legkézenfekvőbb és legkábítóbb módja nem más, mint a pénz. Így kerülünk bele a spirálba, ami a szabadság érzetének foglyává tesz, miközben egy másik szabadság, az anyagi függetlenség vágya taszít lelki és testi nyomorba.

A kiút az önismereten és az ebből megteremtett harmónián át vezet. Kegyetlen és súlyos kérdések nyílnak meg, ahol a válaszok a felismerés csírájaként szolgálnak. A felismerés frusztrációt okoz, és elképzelhetetlen energiákat szabadít fel, amiket önmagunkra kell fordítani.

Ez nem új keletű, látjuk, halljuk, olvassuk minden egyes műalkotás, festmény, zenemű, vers és próza alakjában, amik őszinte, dinamikus lüktetései az emberi létnek.

Egy művész vagy. Egy műremek!

További cikkek: