„Mindegy, hogy miben hiszünk, de valamiben hinnünk kell”

A vallás és a politika mindig nehéz téma volt és az is marad. Mindkettő egy olyan ügy, amiben jogunk van véleményt nyilvánítani, érvelni, de sosem szabad a másik meggyőződését megkérdőjelezni. Ebben a cikkben nekem sem célom a megkérdőjelezés, inkább csak a rávilágítás. Hiszen véleményem szerint sosem volt olyan nehéz hit nélkül élni, mint 2021-ben – huszonévesen.

Tisztességes, katolikus családban nőttem fel

Nyolcadikos koromig majdnem minden vasárnap, déltől egyig a falu templomában üldögéltünk a kedves unokatestvéremmel, és azon merengtünk, hogy vajon mi lesz az ebéd. Sosem felejtem el, amikor megkérdeztem anyukámat, hogy „Miért is kéne hinnem Istenben?” Mivel ő beleházasodott ebbe a konzervatív rendszerbe, nem igazán tudott racionális érvekkel szolgálni. Ennek következtében hosszú évek kellettek, mire rájöttem, hogy hinni érdemes.

Mint mindenki másnak, nekem is megvannak az életem tragédiái. Ezekkel most nem untatnék senkit, a lényeg az, hogy sokszor éreztem magam elképesztően rosszul, és gondoltam azt, hogy felesleges és fájdalmas a létezés. Hiába kaptam gyerekkoromtól az ívet, csak a legmélyebb pillanataimban jutottam el arra a pontra, hogy ide én már kevés vagyok, és a Teremtő felé fordultam a problémáimmal. Mivel én olyan „hiszem, ha látom” típus vagyok, számomra nem volt elég egy ima, egy kis jóérzés, egy sugallat. Ezt Isten is tudta, hiszen ismer. Legalábbis én ebben hiszek.

Küzdelmes évek voltak, mire eljutottam addig, hogy érezzem Isten kezét az életemen

Amikor gimnáziumot váltottam, kikötöttem neki, hogy ha ez sem lesz jó, nem érettségizem, felejtse el. Jó lett. Amikor eszméletlenül fiatalon, egy tökéletes kapcsolatot új szintre akartam (akartunk) emelni lakásvásárlással, megfogta a grabancomat, mint egy kiscicának, és kiemelt a helyzetből úgy, hogy három napig azt se tudtam, mit csinálok. Nem ez volt az utam és ő kimentett. Amikor kiszabadultam egy-egy kapcsolatból, mindig pontról pontra elmondtam neki, hogy a következőnek milyennek kell lennie – és úgy is lett. Az egy más kérdés, hogy sosem voltam elég bölcs, így szenvedtem a döntéseimtől, de ő betartotta, amit kértem.

Megtaláltam a helyet, ahol támogatásra lelhetek

A helyre, ahol a vallásomat szabadon gyakorolhatom elég későn találtam rá, de annál jobb emberek közé sodort az élet. Most olyan barátaim vannak, akikhez nemcsak azért fordulok, hogy igyunk már meg egy sört, hanem hogy imádkozzanak értem, ha bajban vagyok. A vírus előtt minden szerdán összeültünk, főztünk együtt és megbeszéltük az életünk nagy problémáit. Vasárnaponként az istentiszteleteken hatalmas táncolások mentek a dicsőítések alatt. Mondanom sem kell, hogy éles váltás volt ez az egyházról alkotott képemhez képest. De mint az energia, a hit sem vész el, csak átalakul.

Mindegy miben hiszünk, de valamiben hinnünk kell

Be vagyunk zárva, túl vagyunk terhelve a rossz hírekkel, a romló statisztikákkal. Már az én ismerőseim is betegek és egyre többen halnak meg. Közben egy éve nyomjuk már az online oktatást és minden huszonéves egy jó egyetemi bulira vagy egy király csapatépítőre vágyik az első munkahelyén. De mint mindent, ezt a helyzetet is ki lehet – és ki is kell – használnunk arra, hogy a lecsendesedett hétköznapokat a saját javunkra fordítsuk – hiszen ez az átmeneti állapot már egy éve tart.

Nem gondolom, hogy mindenkinek Istenhez kellene imádkoznia a helyreállásért. Nekem ez jött be, de lehet neked a meditáció fog vagy a mantra. Lehet, hogy te a buddhizmusban vagy saját magadban hiszel.

De a hit ma annyit jelent, mint egy jó sportcipő. Futhatsz mezítláb is, de egy jó cipőben sokkal tovább eljutsz, és kényelmesebb is lesz az utazás.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: