Minden, amire jó, ha egy 79 éves világbajnok nagypapa rádöbbent

Lucsánszky László (79), Dániel Áron (78), Búza József (68), Dávid Imre (75)

Nemrégiben a Masters Evezős Világbajnokságon jártam, melynek idén a Velencei-tó adott otthont. Mindig rajongtam a nagyszabású sporteseményekért, most azonban nem csupán a sport iránti szeretetem, de személyes érdekeltségem is hozzájárult ahhoz, hogy elfoglaltam a tribünt. A 79 éves nagypapám is a versenyzők között volt.

4 nap alatt, 4 számban, 3 aranyat szerzett – nem győzöm hangsúlyozni, hogy mindezt 79 évesen tette. Nehéz lenne karakterekbe öntenem, milyen büszkeséget éreztem a nyerés pillanatában és érzek azóta is szüntelen, a frenetikus eredmény viszont olyan mély önreflexióra kényszerített, melynek eredményeit kötelességemnek érzem karaktereken keresztül nektek is átadni.

Egy nagypapa, akit mindannyiunknak utánoznia kellene

Nagypapám 17 éves kora óta versenyszerűen evez, számos országos-, európa- és világbajnoki címet tudhat a magáénak, 1968-ban a mexikóvárosi olimpiára is majdnem kijutott. Én azonban nem csupán az elért eredményei miatt, de a megszerzésükhöz szükséges fegyelmezett, átgondolt és tudatos életmód miatt is nagyra becsülöm őt.

Nagypapám világéletében komolyan vette az egészséget, sosem vette azt garantáltnak vagy eleve elrendeltnek. Mindig tudta és mindig hangoztatta, hogy mindenki maga felel a saját (és a bolygó) egészségéért, és hogy annál fontosabb nincs a világon, hiszen ha nincs egészség, nem lesz életünk sem, és akkor már úgysem lesz miről beszélnünk.

Sosem ivott pár cent töménynél többet egész életében. Sosem szívott el egyetlen szálat sem. Sosem fogyasztott energiaitalt. Sosem füvezett. Sosem szívott fel egyetlen csíkot sem. Sosem hagyta ki a testmozgást a napirendjéből. Sosem kummantotta el az edzéseket. Sosem halogatta az orvost, ha valami panasza volt. Nagypapám sosem hagyta figyelmen kívül az egészségét.

A mai napig nem eszik este hat után. A mai napig minden reggelt tornával indít. A mai napig minden héten edzésekre jár. A mai napig odafigyel rá, mit eszik, miben mi található. A mai napig okosan bánik a cukorbevitellel. A mai napig minden éjjel odafigyel rá, hogy eleget aludjon. A mai napig helyén kezeli a stresszt. Nagypapám a mai napig alázattal, valamilyen felsőbb rendű erőként tekint az egészségre.

Mi mit teszünk az egészségünkért?

Ahogy a stégre kilépve figyeltem őt, nem tudtam szabadulni a gondolattól: vajon 79 évesen én hol tartok majd? És hol tartanak majd a kortársaim, akik most körülöttem vannak?

Ugyan sok mindenben követem nagypapám elveit, – példádul én sem dohányzom és én sem használok tudatmódosítókat –, de még mindig bőven van hová fejlődnöm, ha legalább fele annyira fitt szeretnék lenni 79 évesen, mint ő. Márpedig mind magamnak, mind másoknak azt kívánom, hogy a nyomába érhessünk, úgyhogy engedjétek meg, hogy most titeket is rávegyelek némi önreflexióra, önkritikára, előretekintésre és tudatos jövőtervezésre!

Mondjátok meg, hogyan lesz belőlünk életerős nagymama/nagypapa, ha a napi másfél doboz cigitől már most két lépés után sípol a tüdőnk? Hogyan leszünk mi fittek, ha minden hétvégén másnapossággal gyengítjük a szervezetünket? Hogyan leszünk mi szellemileg épek, ha heti, havi rendszerességgel tudatmódosítókkal pusztítjuk az agysejtjeinket? Hogyan leszünk mi boldogok és kiegyensúlyozottak, ha állandó stressz kíséretében a pénzt hajkurásszuk, az emberi kapcsolatainkat pedig teljesen háttérbe szorítjuk? Hogyan fogócskázunk majd az unokáinkkal, ha már huszonévesen elszokunk a testmozgástól? És egyáltalán, hogyan vesszük ölbe őket, ha a rendszertelen táplálkozás okozta elhízástól már most sem bírunk lehajolni még az elgurult apróért sem?

Ijesztő valóban odafigyelni rá, mit csinálnak a 20onévesek a mindennapokban – tisztelet a kivételnek! Vízként isszuk a duplapresszót és az energiaitalt, a McDonaldsban fogyasztjuk a „melegételt”, az éjszaka közepén nassoljuk a chipset, alvás helyett kockulunk, nem mozgunk, mert „nincs rá időnk”, cigizünk, piálunk, füvezünk és drogozunk – de vajon meddig csinálhatjuk mindezt?

Ha tojunk az egészségünkre, ő is tojni fog ránk

Miért gondoljuk, hogy az egészségünk örökre eltűri, hogy semmibe vesszük őt? Miért hisszük, hogy ez az ocsmány életmód egyszer nem vág majd vissza? Ne haragudjatok az obszcén megfogalmazásért, de ha szarunk az egészségünkre, egy nap bizony ő is szarni fog ránk. És joggal teszi majd.

Persze nem kell 79 évesen mindannyiunknak világbajnoknak lennünk, de megélnünk ezt a csodás kort nem lenne rossz, nem gondoljátok? Ezért viszont tennünk kell! Az egészség sajnos nem alapvető, eleve elrendelt, ahogyan az élet sem az. Vegyük észre végre!

További cikkek: