Minden, amit a terápiának köszönhetek – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 9. rész

Sokan évtizedekig, vagy akár egész életen át titkolják, hogy szexuális abúzus áldozatai lettek. Lilla esete is hasonló: több évnyi hallgatás és titkolt szégyenérzet után végül elhatározta, hogy külső segítséggel a gyógyulás lassú, de biztos útjára lép. Az alábbi bejegyzés csak a korábbi részek ismeretével érthető.

Képzeld, Judit!

Itt ülök a harmincakárhány négyzetméteres lakásunkban, és úgy érzem, hogy ezen a reggelen valahogy minden más. A szekrény előtt válogatni kezdek a ruháim között, de képzeld! Nem úgy, mint az elején. Már nem aggódok amiatt, hogy épp milyen ruhában látsz. Előtted, Judit, lehetek akármilyen; játszóruhás vagy blézeres.

Képzeld, Judit!

A mai már a sokadig ülésünk. A huszadik. Amikor leülök a kanapéra, hirtelen eszembe jut az első alkalom. Meg az is, hogy milyen voltam tavaly. Az egy évvel ezelőtti önmagamra gondolok, és próbálom elképzelni nélkülünk – az üléseink nélkül – a világomat.

Aztán kibököm végre: nem akarom, hogy elfelejts. Nem hoztam búcsúajándékot, de te még erre is gondoltál. Mert te mindig, mindenre gondolsz. A tökéletes pontossággal elrendezett asztalra, a kisszekrény közepén a kihúzhatós zsepire, meg arra is, hogy a párnák mindig szorosan egymás mellett legyenek. Felém nyújtasz egy kis csomagot, persze hozzáteszed, hogy nem búcsúajándék. Rád nézek, majd a kis piros szütyőre, aztán elveszem. Hebegve teszem hozzá, hogy én nem hoztam semmit, és ne haragudj ezért. Te meg csak mosolyogsz. Benned mindig csak az önzetlenséget és a végtelen türelmet láttam; kedvességet, mosolyt, ajtótól-ajtóig.

Képzeld, Judit, ezt figyeld, mit találtam! Feljegyzéseket.

„Abban teljesen biztos voltam, hogy az első alkalommal nem kérhetek vizet, mert akkor ő rögtön azt gondolná, hogy máris megbízom benne” – ezt írtam rólad az első naplófeljegyzésemben. Hát nem vicces?   

Majd így folytattam egy héttel később: „Az jár a fejemben, hogy nincs jogom ezt tenni. Nincs jogom itt lenni. Mert én nem akarok ártani senkinek sem.” Judit! Köszönöm, hogy rendet tettél a fejemben, hogy rávezettél olyan felismerésekre, amelyeket magamtól talán sosem vettem volna észre.

„Annyira szeretnék már jól lenni. Én nem akarok semmi mást, csak jól érezni magam a bőrömben, azt hiszem, megérdemlem.” Hála neked Judit, most már tudom, hogy megérdemlem.   

„Csak most, az ötödik héten tudom igazán elengedni magam, feszültség és rossz érzés nélkül beszélni magamról. Arról, hogy molesztáltak.” Judit! Nem titok, hogy az erőt te raktad belém.

„Szeretnék a szemükbe nézni azoknak, akik csak úgy átnéztek azon, ami velem történt. Mert tudták, biztos vagyok benne. Szeretnék rájuk mosolyogni, és elmondani, hogy nem haragszom. Tényleg. Szánom őket. Egytől-egyig, mindenkit.” Hát látod, mikre nem bukkan az ember naplóolvasgatás közben? Ezt is a felismerést is neked köszönhetem.

Már tizenöt hete nem hordok álarcot. Eltemettem valahova nagyon messzire.” Judit, még ezt is te tanítottad! Az álarcmentességet. De most figyelj jól, ezekre vagyok a legbüszkébb:

„Én legszívesebben csak azt mondanám, hogy már nem vagyok az a törékeny lány, aki akkor voltam, amikor ők sehol sem voltak.”

„Nem vagyok hajlandó tovább szégyellni magamat mások elbaltázott lépései miatt!”

Judit!

Érted már, hogy ez a nap miért más? Mert én is más lettem.

A cikksorozat korábbi részeiért kattints IDE.

További cikkek: