„Minden, amit félnék kibeszélni magamból és félnék megkérdezni akárkitől” – Jeanne d’Arc a tűzben c. előadás a Fém Színházban

A Fém Színházba igyekeztem egy csípős, vasárnapi ködös estén. Még a vonatot is lekéstem, emiatt ideges voltam, elvégre színházból késni kínos, én meg nem szeretek kínos lenni; meg persze vérkomolyan vettem a „későn érkezőket csak az előadás szünetében áll módunkban beengedni” – felhívást. Triggerelt, mert tudtam, ebben a darabban nem lesz szünet. Kissé szétzilált ideállapotokkal, de végül időben huppantam le a színházterem 3. sor 4. székére, miközben kezemben a Jeanne d’Arc a tűzben c. előadásra szóló jegyet szorongattam. Akkor még nem tudtam, hogy 70 perces léleksokk fog következni.

Még el sem kezdődött az előadás – épphogy csordogáltak befelé az emberek -, de már enyhe szorítást véltem felfedezni gyomortájékon. Nem tudom, hogy a sötétség tette-e, mert hangulatfokozó sötét homály vett körül minket, ülőhelyük után kutakodó nézőket. Illetve azt sem tudom, hogy min akadt meg először a szemem: azon, hogy már bemenetelkor várt minket egy színész az emelvényen; vagy azon, hogy a nézőtér szinte egybeolvadt a színpaddal, egyértelművé téve: egy karnyújtásnyira fog tőlünk zajlani minden. Látni fogjuk az összes izzadságcseppet, lüktető homlokeret, díszletről lehulló porszemet és szájból kiköpött, lerágott körömdarabot. Ebből mind volt – még több is -, de ne siessünk ennyire előre.

Nem tudtam tehát semmit, csak a közismert tényeket: az előadás az egyik legismertebb kortárs iráni író, Mohammad Rahmanian drámája alapján készült, és hogy ez a bőséges 70 perc egy fiatal lányról, Charlette-ról fog szólni, a Holokauszt utolsó áldozatának életéről.

És akkor elkezdődött.

Minden, amit – feltehetőleg – sosem fogok átélni. Minden, amit félnék kibeszélni magamból és félnék megkérdezni akárkitől. Amiről az ember inkább hallgat, de Charlotte (Kálóczi Orsolya) elordítja, elhörgi, elsuttogja, hisztérikusan elnyeríti a Jeanne d’Arc a tűzben című darabban. Elmondja, hogy ki volt és kivé lett, hogy hogyan tették a háborús évek alig élő, önmagát feladó, testileg és lelkileg is meztelen árnyékká. Mert a Charlotte egy gyönyörű, kedves, rokonszenves név, nemde? Talán ilyen volt egykoron a kopasz, sebzett arcú lány is, ki neve mellé rezignált arccal, automatikus berögződéssel mondja a táborokból ráragadt, névként szolgáló számkombinációt.  

A libabőrt csak tetőzte, hogy végig azt éreztem, Charlotte hozzám beszél. Ez a már említett színpadtéri különlegességnek köszönhető, hiszen a nézőtér és a színpad nem válik el egymástól, a bevonódást nem akadályozza semmilyen felesleges fal, nagyobb tér – emiatt hittem tehát azt, hogy Charlotte, a traumatizált, olykor skizofrén képzelgésekkel küzdő nő megtisztel bizalmával. Kizárólag engem. Hogy csak nekem önti ki a lelkét és csak rám bízza életének legmocskosabb titkait, legundorítóbb cselekedeteit, legörömtelibb pillanatait. Néha úgy éreztem, már-már gyanúsít, olykor el is szégyelltem magam egy pillanat erejére; vesztettem is vagy 100-szor a kettőnk közt játszódó, kimondatlan farkasszem-párbajban.

Egy-egy érzékenyítő monológjának közepén még a kezemben szorongatott jegyet is tépdelni kezdtem öntudatlan. Csak az előadás végén, a tapsrésznél vettem észre, hogy a friss, ropogós jegy helyett már egy széttrancsírozott, össze-vissza tépdelt massza hever az ölemben. Charlotte kettő – gondoltam magamban a papírdarabkákra pillantva, majd pár perccel később, a tapsvihar után felálltam, elindultam a tömeggel kifele. A kivilágított folyosón senki se beszélt, csak léptek zaja hallatszódott – ellenben az arcok annál kifejezőbbek voltak.

Vannak olyan előadások, amik után egyszerűen nehéz megszólalni, mert még a taps sem zökkenti ki teljesen a nézőt a darab mélységéből. A Jeanne d’Arc a tűzben egyike azoknak.

Cikkíró pályázatunkkal páros szabadjegyet nyerhettek a Fém Színház jóvoltából, mely nemcsak a fent bemutatott előadásra, de bármely másik darabra is felhasználható június 30-ig. Pályázati részleteket itt találtok.

További cikkek: