Mindent benyelni, mint a májkrémes zsemlét – Én és a jövő pályázatunk díjazott írása

Meghirdetett pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy vicces, meghökkentő, tanulságos vagy épp szomorú történetben meséljétek el, hogyan is viszonyultok a kétes, bizonytalan jövőhöz. Egy kikötésünk volt csak, hogy rólatok szóljon, a saját tanulságaitokról, kételyeitekről, győzelmeitekről, gondolataitokról. Íme, az első helyezett, Veszprémi Szilveszter gondolatmenete.

Négy éve kaptam egy SMS-t. Július vége volt, nem sokkal múlt nyolc óra. Emlékszem, hol ültem, amikor olvastam. Emlékszem arra is, hogy mit éreztem. Akkor először gondoltam valóságosnak: a felsőoktatásban fogok tanulni, a vágyott képzési programban. Sokat akartam tanulni és még többet tudni. Meg akartam érteni a világot. És ezek most sincsenek másként, csak túl vagyok már egy nagy önismereti tájfutáson. Mert az egyetem nemcsak a világot nyitotta ki nekem, hanem magamat is.

Most már tudom, hogy imádok egyetemista lenni, de utálom az egyetemet. Tudom magamról, hogy nem jövök ki jól a rendszerrel. Tudom, hogy az egyetem után elsősorban nem nyolcórás, beosztott munkakört kell keresnem. Persze azt is tudom, egyetemistaként még nem kell feltétlenül ezen gondolkoznom, de én ezt tanultam magamról. Hogy nem szeretek másoktól függeni.

Nem szeretem a közös feladatokat, mert szinte mindig összecsapottak voltak, mert mindenkinek más a prioritása. Nem mindenkinek fontos annyira a megoldása, mint nekem. Nem mindenki tud rugalmas lenni, akár a megbeszélések, akár a részfeldadatok felosztásában. Nem mindenki maximalista annyira, mint én. Én pedig nem akarok rugalmasabb lenni egy pontnál. Nem akarok kevesebbet a maximumnál. De mások helyett dolgozni sem, mert helyettem sem dolgozik senki.

Nem szeretem az eltolt határidőket, mert én mindig időre végzem. Nem szeretem a lecsökkentet terjedelmet, mert én mindig tudok legalább annyit írni, amennyit elvárnak tőlem. Hisz tudom, hogy a terjedelmi megkötés is a feladat része, én pedig nem akarok alkudozni. Nem szeretem a tanárok jó szívét, mert nem veszik figyelembe azt, hogy én pontosan és jól végeztem el a dolgomat, pedig tudom, mit jelent nem aludni egy beadandó határideje előtt. Tudom, mit jelent utolsó pillanatban könyvtárazni és hivatkozást keresni. Tudom, mit jelent, ha oldalak szállnak el, de nem akarok a tanárok jó szívétől függeni, mert nem gondolom, hogy a világ megértéssel és empátiával tartozna nekem – különösen nem, ha lusta voltam, hanyag, vagy ha nem mentettem a változásokat elég gyakran.

Nem szeretek ügyet intézni, mert nem mindenki kompetens abban, ami rá van osztva. Nem szeretek sorban állni, és nem szeretek utána eredménytelenül távozni. Nem szeretek felesleges köröket futni, mert értékesnek tartom az időmet akkor is, ha egyébként otthon fekve, kismacskás videók előtt engedem ki a napi gőzt. Nem szeretek ajtókon kopogtatni kiskapuk után kutatva. Nem szeretek kiskapukat keresni, se összekacsintani, és nagyon nem szeretek egy nem működő rendszerben a legkisebb lenni, és olyan emberektől függeni, akik nem méltók arra, hogy az autonómiám egy darabját rájuk bízzam.

Nem szeretem a májkrémes zsemlét. Nem szeretem magamban, hogy mint a legtöbb egyetemista, én is hónapról hónapra élek. Nem szeretem, hogy nem tudom beosztani a pénzem, hogy hó végén olcsót eszem, és nem szeretem, hogy muszáj még egy hétvégén át májkrémes zsemlét enni, ha az egyetem nem utalja el azt az ösztöndíjat, amit megérdemlek, és amiért megdolgoztam az előző félévben. Nem szeretek anyagilag függeni inkompetens emberektől. Nem szeretem önhibámon kívül is kenni a májkrémes zsemlét. Nem szeretem, hogy kényszerítenek erre. Nem szeretem, hogy nem értik meg ezt.

Most azt tudom, hogy nem akarok függeni. De kell majd, nyilván. Le kell nyelnem majd azt is, ha a munkaadó később utal, ha az utolsó pillanatban meggondolja magát, vagy ha másokat jutalmaz meg az én munkámért. Le kell nyelnem majd, hogy a postán meg a hivatalban nem fogják elsőre megoldani a problémáimat. Le kell nyelnem majd, hogy a világ fontos pozíciói tele vannak inkompetens emberekkel. Nyelnem kell majd tovább és tovább, ahogy az egyetemen tanultam, vagy el kell kezdenem új utakat keresni magamnak. És ezek az utak nem biztos, hogy nyolcórás beosztott állásokon keresztül vezetnek majd.

Még egyetemista vagyok. Még van néhány évem, amit ki akarok használni. Meg akarom ismerni a határaimat, és el akarom mélyíteni a tudásomat. Még el kell olvasnom, és meg kell beszélnem annyi mindent. Aztán majd munkát keresek. Olyat, amiben én is, mint munkavállaló, meg tudok bízni. Olyat, aminél nem falják fel a rendszer legkisebb részét.

És ha majd nem találok, akkor rengeteg ötletem van, kreatív energiám, nyitott akarok lenni a világra, és szeretek tanulni is. Az egyetem ezekre az utakra is felkészített. Persze a másik, kompetens fele. Csak útravalót kell majd magamnak csomagolnom. Lehet, hogy pont májkrémes zsemlét, de az már az én döntésem lesz. Azt már könnyebb lesz lenyelni.

További cikkek: