Mindig van választásod, avagy hogy húztam ki saját magam a gödörből

Életem egyik legborúsabb tavaszát tudhatom magam mögött, és most nem csak a rémes időjárásra gondolok. Összecsaptak a hullámok a fejem fölött és egyedül voltam az összes problémámmal. Ott, akkor még nem láttam a fényt az alagút végén és azt hittem, talán ez most hosszú időre így is marad. Szerencsére tévedtem.

Az ember olyan könnyen bele tud fásulni a dolgokba, hogy szinte már észre sem veszi. Legyen az bármilyen élethelyzet, egy utált munka, egy kihűlt párkapcsolat vagy egy közepesen szar albérlet. Hetek, sőt hónapok telnek el, mire egyáltalán ráeszmélünk, hogy valami nem jó. Persze először még magunknak sem merjük ezt bevallani, mert talán ez az egyik legnehezebb része.

Utált munka

Régóta éreztem már, hogy nem szeretem a munkám. Tudom, vannak így ezzel egy jópáran, és először még én is egészen jól feldolgoztam a helyzetet. Elkezdtem buzgón állást keresni, hogy azt érezzem, teszek a változásért. Igen, megtettem az első lépéseket. Két, három személyes interjú után már sokkal motiváltabb is voltam és arra gondoltam, hogy innentől már csak egy pici kell, hogy új helyet találjak, már szinte ott kacsingat rám a sarkon, érzem, hiszem! 

Ám 3 hónapnyi bizakodás után, sikerélmények nélkül már nem voltam ennyire biztos a dolgomban. Nem értettem miért nem jön össze, hisz minden olyan jól kezdett alakulni. A sok kudarcélmény pedig nem segített rajtam, és az sem, hogy a munkámat egyre jobban gyűlöltem. Semmi motivációm nem volt bemenni, és minden délután már a perceket számoltam vissza, mikor léphetek már le innen végre. Egyik reggel úgy ébredtem, hogy az a gondolat fogalmazódott meg bennem, miközben az ágyamba feküdtem a plafont bámulva, hogy nem megyek be. Nem megyek be dolgozni ma és nem érdekelnek a következményei. Aztán persze nem vagyok én ekkora vagány és a lelkiismeretem győzött, szóval mégis bementem. De ez a gondolat csak nem hagyott nyugodni, ott motoszkált a fejemben napokig.

Gyászhír

Sajnos tavasszal elvesztettem egy szeretett rokonomat, aki közel állt hozzám. Sosem felejtem el, egy szerdai napon történt, hogy telefonon közölték velem a hírt. Letaglózott. Beteg volt, tudtuk, hogy nincs jól és már nem fogja sokáig bírni ezt a sok szenvedést, mégis hihetetlen fájdalmas volt hallani a halálhírét. Fekete ködként szállt le rám a gyász és tudtam, hogy most egyedül kell vele megbirkóznom. Nincs párkapcsolatom, engem nem várt otthon senki, hogy kisírjam magam a vállán, vagy szóljon hozzám egy-két kedves, vigasztaló szót. A családom az ország másik végén, a barátaim pedig már mind a saját idilli életüket élik, nem akartam őket ezzel terhelni. 

Egymagam kellett valahogy feldolgoznom a gyászt, ami kicsit sem volt könnyű, pláne úgy, hogy másnap reggel állásinterjúm volt, na meg persze az utált munkában is teljesíteni kellett valahogy, nap mint nap.

Párkapcsolat

Vagy inkább annak a teljes hiánya. Ahogy látom a barátaimat, hogy megtalálták az igazit, a Nagy Ő-t, és hallom, hogy minden csupa jó, egyik szemem sír, másik nevet. Egyrészt örülök az ő boldogságuknak, mert megérdemlik egytől-egyig, másrészről akaratlanul is számon kérem magam, hogy és én? Én hol tartok? A béna Tinder randikon kívül mást nem tudok felmutatni. Nekem nincs senki, akire számíthatok, aki támogat, aki hazavár vagy értem jön, vagy aki segítene bármiben, fizikailag vagy érzelmileg. Nekem csak a problémák maradtak, amiket valahogy mindig egyedül kell megoldanom. Görcsösen akartam mindenáron magam mellé valakit, és ezzel csak pont azt értem el, hogy ezen a téren is kényszer nyomást érezzek. Sosem hittem volna, hogy a magánynak ilyen mélységeit fogom megtapasztalni idén tavasszal. 

Lakhatás

Legalább azt elmondhattam magamról, hogy egy szép albérletet tudok bérelni egészen jó helyen, jó áron. A bökkenő csak az, hogy nem igazán jöttem ki jól a lakótársammal és nem tudtunk egymáshoz alkalmazkodni. Én próbálkoztam, kompromisszumokat kötöttem, egyértelműen kommunikáltam, mi az ami zavar, mégis, a helyzet nem sokat javult. Besokkaltam. Sokadik albérlet, sokadik lakótárs, sokadik alkalmazkodás, sokadik tűrőképességem határa. Egy konfliktuskerülő és jól alkalmazkodó embernek tartom magam, de mindent én sem tudok tolerálni, főleg ha az “otthonomról” van szó. Csak úgy, mint a munkahelynél, itt is egy hónapok óta fennálló szituációról volt szó. Volt egy pont, amikor eldöntöttem, hogy elég volt.

Felismerés

Sok volt nekem ez így egyszerre, és nem tudtam megbirkózni mindennel úgy, ahogy akartam volna. Egy szakember segítségét kértem végül, egy pszichológust, amiben szerintem semmi szégyellnivaló nincs. Néha pont arra van szükségünk, hogy kibeszéljük magunkból a problémákat egy semleges, külső szemlélőnek, aki friss szemmel tud nézni a jelenlegi helyzetünkre és úgy ad tanácsot. A felismerés már az első alkalom után belém hasított: elvesztettem az irányítást az életem felett és csak sodródok, és nem a jó irányba. Kicsúsztak a dolgok a kezeim közül és azt sem tudtam, hogy hol kezdjem önmagam összeszedését. 

Néhány álmatlan éjszaka, órákig tartó agyalás és mélyremenő önvizsgálat után már úgy éreztem, hogy képes vagyok újra visszavenni a kontrollt az életem felett. Ott hangzott a bűvös mondat a fejemben: “Mindig van választásod.” Így hát fogtam magam és felmondtam a munkahelyemen, elengedtem a görcsös párkeresést és randikat és új albérlet után néztem, immár egyedül, lakótárs nélkül. És mindezek után, csak egyetlen kérdésen gondolkodtam: miért nem tettem meg ezt hamarabb? Mi szükség volt arra, hogy hónapokat pazaroljak el az életemből erre a nem túl kedvező élethelyzetre? 

A napjaim lassacskán, és apránként, de egyre jobbak lettek. A hangulatom javult és jobban is aludtam. Már maga a tudat is felszabadító volt, hogy lassan véget ér a munka, és az aláírt szerződés ott hever a komódon, az új albérletemről. A párkeresés sem volt “gond” vagy “teher” többé, mert nem így álltam hozzá. Tulajdonképpen nem állok hozzá sehogy, hisz előbb magamat kell rendbe tennem. Nagyon felszabadító az elengedés gondolata, csak próbáljátok ki. Tele vagyok tervekkel és ötletekkel a nyárra, sőt, nem is akarok egyből új munkahelyet találni, mert kijár nekem egy kis karrier szünet, hogy tisztuljon a fejem. 

A fényt sokkal hamarabb megtaláltam az alagút végén, mint amire számítottam, és akármennyire is önzőn hangzik ez, csak magamnak köszönhetem (na meg persze a kedves édesanyámnak és a pszichológusnak, akik végig hallgatták az összes panaszkodásomat). 

Csak egy dolgot bántam meg… hogy mindezt nem tettem meg hamarabb.

További cikkek: