Mit jelent vallásosnak lenni? – A hitről pár gondolatban

Belegondolt már abba valaki, hogy pontosan mit is jelent vallásosnak lenni? Vagy egyáltalán: csak az lehet hithű ember, aki rendszeresen imádkozik, gyón, hallgatja a prédikációkat és templomba jár? Aki kívülről fújja a Bibliát? Aki járt hittanra? Aki azt mondja Isten nevében, hogy az abortusz bűn, még akkor is, ha a magzat például erőszakból fogant? Biztos, hogy ezt jelenti a vallásosság? A kereszténység? Ezekben nyilvánul meg? Szerintem nem. 

A válasz sokkal körmönfontabb

Igaz, hogy meg lettem keresztelve – mert anyai nagyszüleim hithű keresztények voltak, és akkoriban a hagyományok betartása követendő példának számított -, azonban szüleim sosem köteleztek templomba járásra vagy imádkozásra. Arra törekedtek, hogy ne csak értsem, hanem aszerint a minta szerint éljek, amire a Biblia valójában meg akar tanítani minket, embereket: megértésre, őszinteségre és elfogadásra.

Hinni a templomban kell?

Párszor megemlítették általános iskolás koromban, hogy aki vallásos, annak hittanra kellene járnia. Már akkor sem tudtak észérvekkel meggyőzni azzal kapcsolatban, hogy mitől leszek jobb és a mindenható Urunkhoz közelebb álló ember, de hallgatván az idősek bölcsességére és nagyra értékelt tapasztalataira, beiratkoztam az újonnan épült közeli templomunkban hittanórára, hogy elsajátíthassam a keresztény vallás alapjait.

Az akkori hittan tanárnő kedvessége és lelkesedése ellenére sem tudtam a vallás iránti hitemet tovább erősíteni/mélyíteni. Lehet, bennem volt a generációs hiba, de többet tudtam és tanultam meg vallásomról, amikor a „Könyvek könyve” című rajzfilmsorozatot néztem, vagy amikor a szakmunkás múlttal rendelkező nagyapám meséit hallgattam tágra nyílt szemekkel. Félévnyi hittanra járás után végül feladtam tervemet, hogy Isten úgynevezett hithű szolgája lehessek. Ahogy cseperedtem, egyre inkább kiábrándultam a katolikus egyházból, azonban a vallás iránti tiszteletem – avagy szeretetem – változatlan maradt.

Nem kötelességből, hanem természetből fakadóan kell jönnie

Sokan gondolják úgy, hogy a vallás alapja az, ha mindent úgy csinál és tesz az ember, ahogy az meg van mondva, le van írva. Azáltal, hogy meg voltam keresztelve, nem éreztem közelebb magamat Istenhez. Számomra a kereszténység nem az, ha imádkozom, ha gyónok, vagy ha Bibliát olvasok, idézek, arra reflektálok. Nincs szükségem templomokra vagy papokra ahhoz, hogy Istenben higgyek. Mert hiszek benne. Igen, léteznek berögzült minták, ősi alapigazságok, de szükségem van arra, hogy saját magam találjak rá ezekre, hogy saját bőrömön tapasztaljam meg őket – mert nem kielégítőek számomra az előző generációk évezredekre visszamenő konzerv-válaszai.

Lehet, hogy sokan már elátkoztak, de a vallás számomra egy életérzés, amely cselekedeteinknek a ki nem kényszerített megnyilvánulása – nem pedig szigorú kötelességtudat, ahol megmondott tevékenységek és szabályok szerint kell élni életünket, például az étkezés előtti imádságokkal.

Hogy mit is jelent ez? Ha például fontosnak tartod a barátságot, akkor biztos vagyok benne, hogy nem fogod csak úgy eldobni egy kisebb-nagyobb csetepaté miatt, hiszen nemcsak a gondtalan, de a nehezebb időkben is ki szeretnél tartani a másik mellett. Ha számodra fontos a becsületesség, akkor hidd el, nem fogsz másokat becsapni. Ha szeretsz másokon segíteni, akkor nem tartod számon, hogy kinek, hányszor, miben segédkeztél, hanem örömmel és elégedettséggel tölt el a tudat. Ha számodra valóban fontos a másik ember tisztelete és elfogadása, akkor nem idiótázod le még magadban sem (!) a másikat, ha véleménye, nézete szöges ellentétben áll a tieddel. Sorolhatnám még az ezzel kapcsolatos gondolatokat, de szerintem ennyiből is bőven kiszűrhető volt a lényeg.

Úgy hiszem, elsősorban ezekről kellene beszélni, amikor a vallás, mint téma előjön – nem pedig az imádságokról, a templomokról, és kőbe vésett kötelességekről, istentiszteletekről. Mindenki eldöntheti, hogy hogyan szeretne hinni – vagy hogy hogyan akarja ezt nevezni.

További cikkek: