Mit tartogat még ez az év, ha 31 nap ennyi traumát hozott? – Koalák és koronák

A Fiatalok válsága c. cikkíró pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy adjatok hangot nemtetszéseteknek, ki nem mondott, esetleg titkolt félelmeiteknek, nagyobb kérdőjeleiteknek. Olvassátok Parák András második helyezettes gondolatmenetét, mely nem az egyéni válsághelyzeteket veszi górcső alá, hanem a világét.

A pályázatra másfél-két hete figyeltem fel, be is pötyögtem a mobilon a naptáramba, hogy „20on pályázat”, és minden alkalommal, amikor átzongoráztam az e heti teendőimet, a kis ikon türelmetlenül bökdöste a kreativitásért felelős agyterületeimet, hogy “Alkoss már valamit, ez egy hozzád illő lehetőségnek tűnik!” Valahogy azonban sose jött az ihlet, miről is írjak, pedig magam is gyakorló huszonévesként, végzős egyetemistaként, vegytisztán átélem a korosztályom problémáit.

Küszködöm az önállósodással, és dühöngök, ha újfent cserbenhagy a BKV. Fáj, ha szakítok vagy szakítanak velem, és néha fogalmam sincs, hogy 1-2 év múlva mit fogok csinálni. Egyetemi kortárs segítőben dolgozva pedig különösen gyakran és mélyen szembesülök korosztályunk magára hagyottságával, szorongásaival, kihívásaival – persze ugyanakkor életerejével, rugalmasságával és gyakran fanyar humorával is, amellyel valahogy mégiscsak veszi ezeket az akadályokat. Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy tudnék újat mondani a „Fiatalok válsága” témában.

Na, nem mintha lett volna egyáltalán erre időm, hisz az elmúlt napokban legépeltem a szakdolgozatomhoz szükséges sokoldalnyi kutatási anyagot (mert enélkül nincs diploma), dolgoztam (mert a szalámit nem a készülő szakdogámra adják), képzésre jártam (mert manapság diplomája már mindenkinek van) és megint dolgoztam, csak egy másik helyen (mert hát szakmai tapasztalat nélkül szakmába vágó munkahelyben ne is reménykedjen az ember). Félreértés ne essék, szeretem ezt az életstílust, a folyamatos pörgést és fejlődést, és azt, hogy látom, haladok a céljaim felé. Az elmúlt napokban azonban elkezdte megmérgezni ezt a túlhajtott, de lelkes atmoszférát valami csendes szorongás és bizonytalanság.

2020. január 31-et írunk (a pályázati határidő napja – a szerk.) és csak ebben az évben a negyedik nemzetközi traumával szembesül a világ. Kezdődött az indonéziai és brazil áradásokkal, majd mindannyiunk retinájába beleégtek a tűzárban úszó Ausztrália és a megégett, otthontalanná vált koalák százainak képe. Folytatásként a világ csendőrét játszó, öntelt, pöffeszkedő atomhatalom, és egy már-már fanatikusan vallásos ország passzolgatta egymásnak a III. világháború, de legalábbis egy globális konfliktus kirobbantásának a lehetőségét. Jelenleg pedig minden 3-4. hír a rohamosan terjedő kínai – de immár nemzetközi – koronavírusról szól.

Egyszerű huszonévesként úgy érzem, hogy csak tátott szájjal állok az események közepén, mint Baby Yoda, miközben a világ a szakadékba rohan körülöttem. Mind a Földanya, mind a természet, mind pedig saját magunk is emlékeztettük magunkat pár hét alatt arra, hogy mennyire törékeny ez a társadalom, amit felépítettünk, mennyire törékeny ez az ökoszisztéma, és mennyire törékenyek vagyunk mi, emberek.

Egy röpke hónappal azután, hogy lelkesen és önfeledten koccintottunk az eljövendő év reményeire, azzal szembesültünk, hogy a  horizonton fenyegetően és megállíthatatlanul tornyosul a klímaváltozás. Hogy politikai, gazdaság és kulturális ellentéteinken továbbra sem sikerül túllépni, és hogy egy állítólagosan nem fertőtlenített denevérleves képes pánikba és nemzetközi válsághelyzetbe hajszolni egy 40 ezer éves globális civilizációt. És a küszöbön áll a következő trauma: a gazdasági hírek és a borúsan fejüket csóváló elemzők egyre közelebbinek és közelebbinek jósolják a következő gazdasági világválságot.

Mégis mit tartogat még ez az év, ha 31 nap ennyi traumát hozott? És a következő? És az azutáni? Mi vár rám, és mi vár a gyerekeimre? Hogyan folytatódik a klímaváltozás? Mi lesz, ha valaki egyszer tényleg megnyomja a piros gombot? Mi lesz, ha a következő denevérleves valami sokkal pusztítóbbat rejt?

„Valami van a levegőben” – ahogy a népszerű dalszöveg is mondja. Szerintem ez a valami a bizonytalanság és a feszültség, ahogy az elmúlt 31 napban szinte naponta szembesültünk mulandóságunkkal, fenyegetettségünkkel és a megszelídítethetetlen szellemekkel, akiket mi szabadítottunk magunkra a palackból. Az átlagos fiatal csak élné az életét, de olyan fenyegető erők magasodnak fölé, amelyek pusztítással fenyegetik mindenét, és a média közvetítése révén ezekkel az erőkkel mindennap szembesül.

Esélyes, hogy a hírekre és nagyvilágra rendkívül nyitott, bizonytalan, a jövője gondolatával intenzíven foglalkozó huszonévesek számára az egzisztenciális krízis és a létszorongás, pszichológiai problémából mindennapos állapottá válik. Hogyan ne élje életét fenyegetettségben és szorongásban az, aki mindennap szembesül fenyegetéssel és pusztulással?

Kétségbe kell-e esni a fentiek alapján? Korántsem! A leírt eseményeket a média szenzációhajhász szemüvegén keresztül szemléljük, de ugyanez a média már nem foglalkozik az unalmas, de kétségtelen tendenciákkal. Steven Pinker, a híres pszichológus az Erőszak alkonya című bestsellerében bizonyítja, hogy valójában az emberiség a legbékésebb időszakát éli. A környezetszennyezés és a klímaváltozás visszaszorításáért mindannyian tehetünk, a koronavírus halálozási aránya alig 2,2 százalék, ami az idősek és gyenge immunrendszerűek közt szedi áldozatait – a világ pedig soha nem látott gyorsasággal reagált a fenyegetésre.

Mégis, valószínűleg minden huszonéves szembesül a kérdéssel, amikor belenéz a hírekbe: Vajon belőlünk is említett koalák lesznek pár évtizeden belül?

Választ pedig senki nem tud rá adni.

További cikkek: