Mit tesz velünk a szívtörés?

Elcsépelt fogalom lett a szerelmi bánat, klisévé nőtte ki magát. Az első olyan klisé, amibe úgy érezzük, bele lehet halni. Kezeket fel, ki érezte már úgy, hogy hónapokkal, akár évekkel később sem tudott nyugovóra térni egy szakítás fölött, és egy istenért se tudta kiverni fejéből az illetőt? Ha felismerted magad, olvass tovább. Ha meg nem, akkor is: hosszú évekbe telt rájönnöm arra, amit most meg fogok osztani. A szívtörés egy összetett mentális sebesülés, amely sokkal, de sokkal ravaszabb annál, mint gondolnánk.

Hol vagy, racionalitás?

Rájöttem, hogy nem bízhatok meg abban, amit az agyam szívtöréses állapotban mond nekem. Szomorú, de be kellett vallanom: az elmém ekkor csődöt mond. Elveszti az összes létező racionalitását. Épeszűből sült bolonddá válik. Error. Becsap, manipulál, rabul ejt. A belső ösztöneim – amiket sikerrel használok az élet bármely területén – csődöt mondanak. Rossz útra vezetnek. Mintha titkos összeesküvés elméleteket gyártanék magam ellen. Mégis mi a fészkes fene bajom van? Ennyire gyerekes lennék? – kérdeztem magamtól állandóan. A világ leggyengébb, legnyomorultabb és legsebezhetőbb emberének éreztem magamat – és ami azt illeti, voltam is.

Végeláthatatlanul ürügykeresés

Nekünk, embereknek, tudunk kell a miérteket – nem kivétel ez alól a szakítás miértje sem. Mégis, ha összetörik a szívünket, a tálcán kínált indokot gyakran nem akarjuk annyira elfogadni. Én legalábbis nem akartam. Elutasítottam és azt mondtam: nem, valahol máshol is van bibi, és meg kell tudnom, hol! Nem, ezt még meg lehet oldani! Nem, biztos több van a háttérben! Olyan erős emocionális fájdalmat éltem át, hogy az agyam azt hitte, a szakítás okának ugyanolyan erősnek kell lennie. Egálban kell lenniük – szajkóztam -, csak úgy van értelme.

Szóval kerestem az okot, ami igazából nem is létezett. Meggyőződésem volt, hogy valahol elrontottam, valahol máshol hibázik a dolog, ez még helyrehozható, ezért másodpercről másodpercre levetítettem magamban találkozásainkat. Újraéltem. Újra és újra lejátszottam magamban a múltat – persze leginkább csak a gyönyörű emlékekkel.

Idealizálás

Az emlékeimben járva idealizáltam a személyt, piedesztálra emeltem, és minden másodpercben meggyőztem magam arról, hogy ő a tökéletes. A nekem való. Az én emberem. Hiszen senki más nem váltott ki olyan érzéseket belőlem, mint ő. Senki más nem tudott megnevettetni, csak ő. Hagytam, hogy az agyam cikázzon a gyönyörű emlékek között, és öntudatlanul szépítettem meg egy valójában közel sem annyira gáláns és tökéletes úriembert. Elfelejtettem az összes rossz tulajdonságát, és csak a jókra emlékeztem vissza.

Elvonási tünetek

Az internet világában a szemem elé került egy cikk arról, hogy a szerelmi bánat nem más, mint elvonási tünet. Ha a szívünk ripityára van törve, akkor ugyanolyan mechanizmusok generálódnak az agyban, mintha épp most akarnánk lejönni a heroinról – vagy egyéb más drogról.

Ekkor világosodtam meg: kőkemény elvonási tünetekben szenvedtem. Mivel nem kaphattam meg a napi adagomat, az emlékeimhez és a reményeimhez fordultam. Azzal nyugtattam magam, hogy most egy rejtélyt oldok meg, az igazi okot keresem, már közel vagyok a megoldáshoz – pedig amit valójában csináltam az az, hogy „belőttem” magamat.

A drogfüggők tudják, hogy függők. Tudják, hogy mikor lövik be magukat. De a szívtörött emberek nem. Piszok nehéz valami olyanból kigyógyulni, amiről nem is tudjuk, hogy mi – főleg ha nem értjük, hogy a tünetek miért nem csillapodnak. Hát ezért. Fel kellett ismernem, hogy minden elküldött üzenettel, közösségi média stalkolással, nosztalgiázással, ürügykereséssel, rejtvényfejtéssel, reménykedéssel, újraéléssel csak tápláltam „függőségemet” – konkrétan saját magam álltam a gyógyulásom útjába.

Nem csata, hanem háború

A szerelmi bánattal való megküzdés nemcsak egy csatával ér fel, hanem egy kibaszott háborúval – már bocsánat. Egy háborúval, amit a saját elménkkel folytatunk le. Lehet, hogy átmenetileg megnyerünk egy-két csatát, de ha nem jövünk rá saját elménk tudatlan manipulálására, akkor el fogjuk veszíteni a háborút.

Rájöttem, hogy semmilyen általam kutatott, elképzelt indok nem fogja tompítani a fájdalmamat. Beláttam, hogy nem fogok találni egy olyan okot sem, amire hátradőlve csak ennyit mondok: oké, most már el tudom engedni. Nem kellett volna hibáztatnom magam, nem kellett volna táplálnom a reményeimet, és nem kellett volna megoldanom semmit – csak el kellett volna fogadnom azt, amivel nehezemre esett szembenéznem. Hogy vége van.

Senki sem immunis a szívtörésre

A szívtörést nem lehet elkerülni – ó, bárcsak! De ha felismerjük, hogy épp mikor „lőjük be” magunkat, hogy épp mikor idealizáljuk a személyt, hogy épp mikor élünk a múltban a jelen helyett, akkor lényegesen könnyebb lesz megnyerni a háborút.

További cikkek: