Modern kori rabszolgaság, avagy a túlórázás (és annak következményei)

Mindannyian tudjuk, hogy egészségünkre ártalmas az agyonhajszolás. Mégis csináljuk, látástól vakulásig túlórázunk a lestrapált immunrendszer, az állandó stressz-szint és a krónikus betegségek dacára is. Na de biztos, hogy megéri – akár szó szerint – belehalni a munkába?

Munkamaraton-futók

Számos példa igazolja azt az állítást, miszerint a nagy tettek, igazi eredmények, döntő találmányok mögött bizony kőkemény munka áll. Az Amazonos Jezz Bezos már a kezdetek kezdetén is napi 12 órát dolgozott heti hét napon át, és a hajnalba menő munkát sem vetette meg. Elon Musk híres mondatát is mantraként ismételgetik a felbőszült munkamániások: „Ha mások 40 órát dolgoznak, de te százat, még akkor is, ha nem vagy jobb náluk, eléred pár hónap alatt azt, amit ők egy év alatt fognak összehozni.” De Tim Cook, az Apple vezérigazgatója is már hajnali fél ötkor lesi a virtuális postaládáját. Részemről arra is akadt példa, hogy a saját fülem hallatára vallotta be egy fiatal, huszonéves, vendéglátásban dolgozó Sri Lanka-i srác, hogy már második hónapja 14 órázik szünnap nélkül.

A megfeszített, határokat nem ismerő munka sokak szemében nem más, mint a siker egyetlen valamirevaló záloga. Furcsa, de össztársadalmi szinten elismerjük azokat, akik számára a pihenés definíciója nem létezik: nagyot bólintunk, hisz dolgos ember. Dolgos ember, akit megfeszített munkájáért tisztelni és becsülni kell még akkor is, ha látjuk, hogy a saját vesztébe rohan. Ha látjuk, hogy gyermekeire már hétvégén sem szán minőségi időt. Ha látjuk, hogy emberi kapcsolatait úgy, ahogy van, elhanyagolja.

Nemcsak az ember a ludas, hanem a munkahely is

Persze könnyen gondolhatjuk azt, hogy egy ember képes felszólalni önmagáért, saját érdekeit képviselni, jólétéért, egészségéért felelni. Még könnyebben szajkózhatjuk azt, ha nem tetszik neki a munkahely – vagy akármi –, hagyja ott. A helyzet azonban az, hogy a munkahelyek egyre kevésbé humánusak: az elbocsátások, leépítések mind érzelmileg manipulálják a dolgozókat, túlórához, stresszhez, bizonyításvágyhoz vezethetnek, aminek társadalomszennyező hatása akár házasságok felbomlásában és gyermeknevelési kudarcban is megnyilvánulhat – pont, ami komoly támogatást jelenthetne az egyénnek.

Az álláskeresés önmagában nem egy leányálom, sőt, aki lelkileg és fizikailag is el van fáradva, nem biztos, hogy megfelelő állapotban van a sikeres váltásra. A túlhajszolt munkavállalók gyakran érzik azt, hogy meg kell hálálniuk főnökük beléjük vetett bizalmát, arról nem is beszélve, hogy sokaknak nincs választási lehetősége a kevesebb munkára, hiszen megélhetésüket állítanák pengeélre.

Ráadásul a digitalizált világnak és az állandó online jelenlétnek köszönhetően a munkaidő közel sem ér véget akkor, amikor kikapcsoljuk a számítógépet. Állandóan pityegnek a munkával kapcsolatos értesítések, jönnek az e-mailek, a készenléti idő pedig akár késő estébe is nyúlhat, ha esetleg az ügyfél, a főnök egy másik időzónában él.

Miért is lepődünk meg azon, hogy szépen lassan mindenki elpatkol – akár csak mentálisan?

A munka horrorisztikus mellékhatásai

Abban viszont szinte senki sem gondol bele, hogy a kizsigerelt humán erőforrásokkal senki sem jár jól – sem a vállalatok, sem a főnökök, sem a dolgozók. Az ember nem végletekig strapálható gép, sokkal inkább fogyóeszköz. A túlórák számának növekedésével egyenes arányban romlik a dolgozók teljesítménye, a munka minősége – persze a túlórázás nemcsak a termelékenységet öli meg, de magát az embert is. Jobbik esetben „csak” megbetegíti.

A munkamánia szervi tüneteként a szakirodalom emésztési zavarokat, fáradtságot, allergiákat, mellkasi fájdalmat, légszomjat, szédülést és hasfájást említ, de a túlhajszolt egyénre az indulatkitörés, az álmatlanság és a hangulatváltozás legalább annyira jellemző. Igenis van összefüggés a túl sok munka és a magas vérnyomás, depresszió, stressz, cukorbetegség, mozgásszervi rendellenességek és még sok más egészségügyi probléma között.

Akik három- vagy annál több órát túlóráznak naponta, 60 százalékkal is megnövelhetik a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatát. A túl sok evés, a kevés mozgás és a túlzott alkohol- és drogfogyasztás általában a stresszből eredeztethető, ami pedig – nem meglepő módon – sok esetben a munkahelyi megterhelés következménye.

Megéri belehalni a munkába?

A végeláthatatlan túlórázásnak, a nem ismert pihenőnek azonban súlyos ára is lehet. Az ázsiai országokban évente több százan dolgozzák magukat halálra: egy japán médiamunkás, Miwa Sado 2013 júliusában belehalt a túlórázásba. Halála előtti hónapban 159 órát túlórázott. Japánul ezt karoshi-nak nevezik: akkor használják ezt a szót, amikor az ember annyira túlhajszolja magát, hogy konkrétan belehal a munkába.

Egy dolgot azonban hajlamosak vagyunk elfelejteni: a munkaórák számának növekedése nem áll egyenes arányosságban a termelékenység és a minőség javulásával. Rendszerint egy nyolcórás műszak sem áll állandó pörgésből, készenlétből és fókuszból, a legtöbb ember 2-6 órányi intenzív összpontosításra képes naponta – a többi már csak látszat, erőltetés, önmarcangolás.  

Mit tehetünk?

Na de mégis mit tehetünk azért, hogy a munkával telt hétköznapokat egy kicsit élhetőbbé és emberibbé varázsoljuk?

– Ne vigyünk haza munkát! Megvár. Nem siet sehova. Amint eljött az a bizonyos perc, fejezzük is be, nyomjuk meg a kikapcsoló gombot és álljunk fel. Amikor befejezzük a munkát, kikapcsoljuk a számítógépet és felállunk az asztaltól, akkor valóban tegyünk így. Még utána se legyen csakarraazegyemailreválaszolok, se egy „rövid” telefonhívás. Se semmi. 

– Merjünk delegálni! A legtöbb embernek problémát okoz másokra bízni a számára fontos feladatokat, de igenis muszáj.

– Kommunikáljunk! Feletteseink, munkatársaink felé mindenképp jeleznünk kell, ha úgy érezzük, túl vagyunk hajszolva és szükségünk van regenerálódásra. Nem, ez nem szégyen, inkább emberi szükséglet.  

Ha már szinte mantraként ismételgetjük magunkban, hogy „ez csak egy húzósabb időszak”, „hamarosan vége lesz”, „ezt a három hetet még kibírom valahogy”, de az a három hét valahogy sehogy sem érkezik a végére, akkor itt az ideje befejezni az önámítást és végre belátni, hogy az életünket alapjaiban kell átszervezni, másféle prioritásokat felállítani a saját egészségünk érdekében.

Tudom, nem egyszerű. De most komolyan, mi éri meg jobban: egy agyonstrapált, vagy pedig egy balanszba hozott, kiegyensúlyozott élet?

További cikkek: