Modortalan bunkóság, de nem több – A catcallingról nőként

Sarah Everard tragikus halála gyorsan felrázta a világ tavaszi fáradtságban dagonyázó feminista csoportosulásait, akik valósnak vélt sérelmeik vastag szemellenzőjét magukra kapva hevesen vetették magukat a férfiak ellen vívott harcba.

Ezen az oldalon is megjelent egy cikk, amely az eset kapcsán a catcalling jelenségével foglalkozik; ezt olvasván pedig bevallom, vad indulatok korbácsolódtak lelkem anti-feminista felében. Íme hát, a reflexióm.

Még mielőtt azonban bármit is mondanék, szögezzük le, hogy nem Sarah tragédiáját kívánom kisebbíteni. A disztingválás mesés ajándékának köszönhetően képes vagyok elkülöníteni a cikket a szomorú apropótól, és szigorúan csak a Szerző catcallingra tett megjegyzéseit veszem górcső alá.

Abban nincs köztünk vita az eredeti cikket jegyző úriemberrel, hogy a catcalling, intenzitásától, időtartamától, vagy bármi egyébtől függetlenül rendkívül modortalan dolog. És bár nem értek egyet a gondolattal, hogy a ruházkodásnak ezen jelenséghez az égvilágon semmi köze (erről majd később), azt a nézetet én is osztom, hogy az otromba, ízléstelen felhanggal átitatott megjegyzések nem tartoznak egy szofisztikált férfiember repertoárjához. Viszont ezennel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol könnyes búcsút vesznek egymástól az eddig oly hibátlanul egyező gondolataink.

Bár én tartozom a női nem állítólag oly elnyomott táborába, mégis én vagyok az, aki azt állítja, hogy bár a catcalling nem kívánatos jelenség, mégiscsak pusztán bunkóság. Kéjsóvár tekintettel nézni, nyálat folyatni, megjegyzéseket tenni végtelenül modortalan dolog, de ennyi, se több, se kevesebb. A lelkemben leledző Donna Reed rajongó antifeminista vadul tiltakozik ama gondolat ellen, hogy egy építkezés mellett kapott füttyszó súlyos, maradandó károsodást okoz bármely méhtulajdonos pszichéjében.

Arra kérek mindenkit, hogy mondogassuk ezt a mondatot egy darabig: feldolgozhatatlan traumát okoz az életünk során elszenvedett bunkóság? Persze tény és való, hogy valakinek oly érzékeny – a harmatos százszorszép és egy frissen született őzgida románcából fogant – lelke van, hogy valóban nehezére esik egy ilyen esetet feldolgozni, de ez mit bizonyít?

Újra elmondom, nem azt állítom, hogy a helyzet nem kellemetlen, pusztán csak azt, hogy amit valóban nehéz feldolgozni, nos, az legjobb esetben is egy sokkal súlyosabb trauma, mint amit néhány kéretlen megjegyzés okoz.

Most pedig térjünk rá arra, hogy a viselt ruházatnak miért van köze a jelenséghez. A sokadik hullámot is rendíthetetlenül meglovagló feminizmus összes hisztérikus tana ellenére sziklaszilárdan állítom, hogy az a nő, aki olyan öltözéket választ, hogy gyakorlatilag alig takarja textil a testét, az ezt azért teszi, hogy boldog-boldogtalan megbámulja. Igen, ismerem a magamnak akarok tetszeni mottót, és már megbocsáttassék, de ez pusztán csak szemenszedett hazugság. Hogy miért?

Mert a női agy szerkezete és felépítése által a kamaszkori hormon bomba robbanása után legfőbb feladatának a férfi nem elcsábítását tekinti. Igen, élete tizenötödik évének betöltése után minden nő leküzdhetetlen késztetése, hogy magába bolondítsa a férfiakat, tehát amely nő azt állítja, hogy őt hidegen hagyja az ellenkező nem reakciója, az nem mond igazat.

Az pedig statisztikákkal igazolható tény, hogy a férfiak szexuálisan vonzóbbnak tartják (és itt enyhén fogalmaztam) a lengén öltözött hölgyeket, ahogy az is, hogy a populáció férfi felére erősebben hat a vizuális úton gerjesztett szexuális stimuláció – mint például egy sokat láttató női test. De ha nem akarok a nagyérdemű érzékeny idegein zongorázni a tudomány húsklopfolójával, akkor csak egyet kérdezek.

Hölgyeim, mindenki tegye a szívére a kezét, és esküdjön Kylie Jenner következő gyermekének életére: ha alig takaró, kivágott kis ruhában kilibennénk az utcára, ám a környezetünk egy szemvillanással sem reagálna látványunkra, mintha csak a legrongyosabb melegítőnkben lennénk, nem zavarna, igaz?

Vagy ez hogy működik? Ha egy Rolex órát hordó, öltönyös bankár testnedvében ázik a négyes-hatos padlója a látványunktól, az nem gond, mert az ő kéjsóvár tekintete hízelgő, ám ha a sarki építkezésen kapunk egy füttyszólamot, az már mindjárt a patriarchális elnyomás feldolgozhatatlan terhe?

Ez a szó, hogy provokatív, rendelkezik egy konszenzuális tartalommal, akár tetszik, akár nem. És ha valaki szánt szándékkal provokatív módon öltözködik, akkor ne kapjon gutaütést, ha a nap során el kell viselnie néhány kéretlen tekintetet és illetlen megjegyzést, az egót kellemesen nyaldosó bókok tengere mellett.

Igen, nyáron meleg van, mi mást viselnénk, mint rövidnadrágot, de hölgyeim, mindannyian tudjuk, hogy van a rövidnadrág, mint nyári viselet, és van a rövidnadrág, ami annyit talán épp takar, mint egy közepes méretű alsónemű. És ezzel nincs is semmi baj. Ha uralmam alá hajtottam a világot, első dolgom lesz a Himnusz techno verziójának szentesítése után Alaptörvénybe foglalni, hogy mindenki szabadon büszkélkedhessen formás farpofáival, csak ne hazudjuk azt, hogy ezt magunkért tesszük. 

Azonban ez, amit mondok, semmilyen fizikai attrocitás esetében nem jelent felmentést, az udvariatlanság tolerálása nem lépheti át a verbalitás határait.

És van még egy aspektus, amelyről szót szerettem volna ejteni. A cikk végén található egy mondat, miszerint előfordulhat, hogy valamely gesztus nem rendelkezik a zaklatás szándékával, de azonnal azzá válhat, ha a másik annak érzi. Azt kell mondjam, hogy eme gondolat rendkívül veszélyes, örvénylő vizekre kormányozza társadalmunk nyikorgó hajóját. Véleményem szerint semmilyen esetben sem lehet megengedni azt, hogy az együttélésünkhöz szükséges szabályokat objektív definíciók helyett egyéni, kategorizálhatatlan érzelmekre és illékony benyomásokra építsük. Milyen világ vár a férfiakra abban az esetben, ha a világon minden zaklatásnak minősül, amit egy nő annak ÉREZ?

Persze, egy ideális társadalomban nem kellene olyasmitől tartani, hogy ezt valamely nőszemély orvul kihasználja, vagy valaki szimplán csak rosszul interpretál egy helyzetet, mert mindenki képes lenne józan, racionális ítéletet hozni. De ugyan kérem, azt ugye senki sem gondolja, hogy manapság ebben a világban élünk?

A jelenleg zajló kezdeményezés egyik ötletgazdája, Maya Tutton úgy fogalmazott: ha „csak” egyszerű bókokról és flörtölési kísérletekről lenne szó, az sem lenne rendben, mert amikor az ember lánya célirányosan siet valahová, egyáltalán nem biztos, hogy ismerkedni akar.

Kedves férfiak, viszket már a tenyeretek? Mert az enyém igen.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: