Monológ az ideálok ellen

Az emberről szóló ideák torzak, mert tökéletesek. Természetellenes lenyomatai a tökéletlenségünknek, amiről azt hisszük, hogy bűn. Valódi vétek az ideál megalkotása, mert nem tesz mást, mint megzavarja az embert és elégedetlenné teszi a fejlődésében. Ezáltal pedig az egyén nem tudja élvezni munkájának folyamatbeli gyümölcseit.

Az ideálok zsákutcája

Mint egy átok, úgy hat ránk, megkeseredik az eredmény, sáskahad tör elő a poharunkból, amikor éppen csak szánkhoz emelnénk. Olyan elvárásokat, elérhetetlen célokat teremtünk magunkkal szemben, amiket nem fogunk tudni megugrani, és mivel nem is tudjuk ezeket beteljesíteni, önostorozásba kezdünk.

Azt szokták mondani, hogy az eszményképek segítenek megérteni a világot, irányt mutatnak a sötétségben. Viszont csak abból a sötétségből tud kiutat mutatni egy-egy jobban sikerült tévképzet, amelyet saját maga emelt fel a semmiből.

Gyerekként, az iskolában folyamatosan azt hangoztatjuk, hogy hibázni megvetendő dolog. Később, fiatalként és idősként ugyanazzal a megalázkodással mondjuk ki azt, amit a másik megkövetel tőlünk, miközben nem normát, hanem ideált szegünk. Ez a fajta fogalomzavar egészségtelen a kapcsolatainkra és a lelkünkre nézve, mert az ember társas lény, és ha mindezt tudatosan akarja megélni, az áldozatokkal jár. A lemondásoknak ugyanakkor értelme és súlya kell legyen, de ha valaki egy tökéletes követelményért lép vissza, az ugyanannyira káros, mintha a saját vagy a közössége érdekében elhanyagolná a teendőit.

Elképzelt igazi

A szerelemben, emberi kapcsolatokban ideákat üldözünk nagyrészt, amiket a közösen megélt pillanatok festenek életre, hangoztatva a másik fél elfogadását, de az kimaradt ebből az evangéliumból, hogy először meg is kell fejteni a másikat. A megélt pillanatokkal szemben csak akkor leszünk közömbösek, amikor a másik emlékeztet arra, hogy nem egyedi vonás az, amit mi annak láttunk. A másik félnek nemcsak a gondolatait kell ismernünk, hanem a gondolatai eredetét is; a személyiségét, nem csak a személyét. Minden emberi kapcsolatban közös célok szükségeltetnek, nem pedig kölcsönös elvárások, és mindegyik annyit ér, amilyen módon véget ért.

Az ideális nem mindig szabályszerű

A saját intelligenciaszintjét mindenki fel- vagy lebecsüli, de sohasem találja el, és nem várható el, hogy mások értelmi vagy érzelmi fejlettségére pontosabb becslést tegyen. Akik azt mondják, hogy ismerik a másik ember értékét, vagy túlontúl magukat magasztalják fel, vagy éppen alul. Kezdetben semmit sem tudunk a világról, nem ismerjük a társadalmi normákat, ezért szólnak rá többször egy kisgyerekre, mint egy felnőttre. A normák tartják egyben a társadalmunkat, nem pedig az ideák, amelyeknek közük sincs az alapelvárásokhoz. A normáink az empátiából és az emberi érzelmekből fakadtak valamikor a történelem kezdetén, nem pedig ideákból.

Azt hazugság lenne mondani, hogy az ideálok később jöttek létre, mint a normák, így természetünkből adódóan igyekszünk jobbak és többek lenni. Ennek a célnak az elérésében a legnagyobb kihívást az ideák, bálványok ledöntése jelenti. Ez pedig közösségi ügy, mivel bálványokkal a legegyszerűbb és legeredményesebb házalni, hiszen így „csak” a lélek az ára a sikernek. 

Egy szebb élet reményével bátrabban halnak meg testben és lélekben az emberek. A történelem során számtalanszor bálvánnyá kiáltottak különböző tárgyakat és embereket, idővel pedig elhangzott az, hogy ezeket illik lerombolni. Azonban a teljesíthetetlen elvárások esetében ezt csak önmagunk által és önmagunkért léphetjük meg, ez pedig sorra fullad feszélyezett és kínosan gyenge próbálkozásokba.

Világítótoronyként kezeljük ezeket jelenleg, mivel általuk a viharban bátrabbnak érezzük magunkat, úgy érezzük, hogy nincs vesztenivalónk, így folytatjuk a torony megközelítését. Időközben elfogy a lelkesedésünk, ami egyben az élelmünk is, így folyamatosan csonkítjuk magunkat, hogy elérjük azt az építményt, ami szerintünk megváltást jelent.                                                                                                                       

Igazából az egész út, az áldozataink, a küzdelmünk saját magunkkal a Coup de grâce-ért (kegyelemdöfés) lett, és hogy kijelenthessük: mi becsületesek voltunk mindhalálig, de nem tudjuk a választ, hogy mennyi embert taszítottunk el magunk mellől, hányszor választottuk a nehezebb utat feleslegesen, és miért vagyunk ezekre ennyire büszkék.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: