„Most arról akarok beszélni, hogy mi a problémám a világgal”

Most őszintén: unom már az egy kaptafára felsorolt fiatal felnőttkori problémákat. Hogy “nehéz egyetemre járni”, “nehéz elhelyezkedni”, “nem tudom ki vagyok, és nem tudom mit akarok csinálni az életemmel”, meg “mindent akarok egyszerre, de kifutok az időből” – satöbbi. Én most arról akarok beszélni, hogy mi a problémám a világgal. Bár Jordan Peterson 12 szabály az élethez című könyvében a hatodiknak feltüntetett szabály az, hogy tegyünk rendet előbb a saját házunk tájékán, mielőtt a világot kritizáljuk, én most mégis ezt fogom tenni.

Ha meg kellene neveznem a legfőbb problémámat, akkor azt mondanám, hogy kezdem elveszíteni a hitemet. A nagybetűs Hitemet. A hitemet a világban és az emberiségben. A hitemet abban, hogy az ember mégsem inkább rossz, mint inkább jó, és megérdemeljük, hogy itt legyünk. Azt érzem, hogy ha vakon és megszállottan ragaszkodok ahhoz az elcsépelt frázishoz, ami gyerekkorom összes meséjének a tanulsága volt, miszerint „a szeretet  gyógyító erejű és csodákra képes”, hogy „a világnak semmi másra nincs szüksége, mint egy kis szeretetre”, akkor semmi más nem vagyok, mint szánnivalóan, szívettépően ostoba.

A szeretet nem képes csodákra, és nem old meg semmit. Az emberek önzők, gyávák, gyengék és kapzsik. Ostobák vagyunk, ezért nem tanulunk a hibáinkból, folyton megismételjük a történelmet, képtelenek vagyunk a jellemfejlődésre. Túl mélyen gyökerezik bennünk a rosszra való hajlam, és túl sok eszköz van a kezünkben ahhoz, hogy ezt kiéljük. Az emberek nem törődnek egymással: aki a véletlen szerencsének köszönhetően jobb helyre született, mint mások, megvonja a vállát, hogy az élet sajnos igazságtalan, és minden erejével meg akarja védeni a kiváltságos helyét. Végül is, érthető.

Aki egy kicsit empatikusabb, az megveti az előző típust emiatt a hozzáállás miatt, és megpróbál tenni valamit azért, hogy a világ jobb hely legyen. De nem tesz meg minden tőle telhetőt, csak annyit, amennyi a saját kényelmét még nem bolygatja meg. Ki a rosszabb ember: aki őszintén felvállalja, hogy önző és nem törődik másokkal, vagy aki látványosan a zászlajára tűzi a társadalmi egyenlőséget, hogy aztán a kisujját se mozdítsa érte? Krisztusi értelemben mind a ketten azok, de a 21. századi ember már nem veszi komolyan a vallását sem, mert összeférhetetlen az életével.

Becsülendő dolognak tartom, ha valakinek vannak elvei, de úgy gondolom, hogy a mai világ lehetetlenné teszi azt, hogy betartsuk ezeket.

Nem tartod helyesnek, hogy a nagyvállalatok kiszipolyozták Afrikában a földeket, ezért az emberek éhen és szomjan halnak? Persze, hogy nem. De fogyasztod a termékeiket? Hát az megesik, igen.

Olyan helyen dolgozol, ahol árulod őket? Hát igen, sajnos.

Megérted, hogy emberek ezrei akarják elhagyni a hazájukat, mert ha ott maradnak, nyomorban kéne leélni az életüket, de félsz attól, hogy mi fog történni a te életeddel, ha mind idejönnek? Igen.

Elkeserít a gondolat, hogy a mai nap is 260 millió gyerek dolgozik rettenetes körülmények között, éhbérért, kimaradva az iskolából szerte a világban? Persze, ez minden normális embert elkeserít.

De honnan vannak a ruháid, hova jársz vásárolni, a kamasz gyerekednek melyik a kedvenc fast fashion márkája? És a bútoraid honnan vannak?

Nem tudnál elszámolni a lelkiismereteddel, ha visszaküldenéd a biztos halálba azokat az embereket, akik háború elől menekültek ide, de nem akarsz velük együtt élni, mert azt gondolod, hogy nem lehet.

Soha nem volt még ilyen fontos téma a környezetvédelem, mint amilyen fontos most, és igazán szeretnék hinni abban, hogy van bármi értelme is, de egyszerűen nem tudok. A „mindenki tegye meg a tőle telhetetőt és figyeljen jobban oda” már rég kevés, de azzal sem megyünk sokra, ha Európa betiltja a műanyag szívószálat.

Igazán, teljes szívemből megértem Greta Thunberg haragját és elkeseredettségét, de őszintén tegyük a szívünkre a kezünket: ki gondolja úgy, hogy bárkinek bármi esélye van Indiával vagy Kínával szemben? A világ két legkörnyezetszennyezőbb országáról beszélünk. És akik azt mondják, hogy „India még csak fejlődő ország, ők most kezdik behozni a lemaradásukat, Amerikának kéne előbb visszavetni a gazdaságát”, ők komolyan úgy gondolják, hogy ez valaha meg fog történni? Nem csak azért, mert Amerikát most egy dacos, neveletlen óvódás attitűdjével rendelkező becses férfiú irányítja, akinek a Twitter a kedvenc játéka, hanem azért, mert a világ nem így működik. Vajon Trump vagy a Kínát vezető diktátor fogja előbb azt mondani, hogy najó, nem kell több pénz, most foglalkozzunk kicsit a környezetvédelemmel?

De nem kell ilyen nagyban gondolkodnunk, elég csak odáig menni, hogy egyetlen átlagos, hétköznapi ember sem úgy éli az életét, hogy minden nap azzal a gondolattal kel föl, ma mit tehetne a Földért. Mindenki vásárolt már fölöslegesen műanyagot, mindenki használt több vizet, mint amire feltétlen szüksége lett volna, mindenki ült fölöslegesen autóba, mindenki ült már repülőn, mindenki dobta már a sima kukába a szelektív hulladékot, mindenki hagyta már bekapcsolva a tv-t – és még sorolhatnám.

Mindeközben egymást stresszelik az emberek a „zero waste”-el a közösségi oldalakon, mert mindenkit frusztrál a világ vége, és szeretné azt érezni, hogy ő minden tőle telhetőt megtett, de nem tudja, és nem is akarja így élni az életét a legtöbb ember. Úgy „kell” a lehető legjobb és legtökéletesebb életet élni – amit nem szégyen felvállalni az Instagramon -, hogy szociálisan érzékeny, a zero waste-szabálya érvényesül, és még a koalákat is megsiratta, hiszen annyira jó ember.

Mindenkinek megszakadt a szíve a bozóttűzben elpusztult koalákért és kengurúkért, de nem váltott ki világméretű felháborodást és tiltakozást, amikor a Siemens közölte, hogy a klímaváltozás okozta bozóttüzek ellenére is kitartanak az új projektjük mellett, és megnyitják a világ legnagyobb nyílt színi szénbányáját Ausztráliában. Kell a szén? Kell.

Ami engem igazán frusztrál többek között, hogy nem olyan vagyok, és nem úgy cselekszem, ahogy a harmatgyenge elveim szerint kellene, és ez idegesít annyira, hogy szorongjak miatta, de annyira nem, hogy érdemben is tegyek valamit. Aki ezekre a dolgokra következetesen rávágja azt, hogy nem, ez nem így van, és ő amúgy nem venne ilyen dolgokat, ha a cégek nem árulnák, és még megvalósítható a környezetvédelem meg a világbéke, az úgy gondolom, hogy egy borzasztóan naív ember.

Nem arról van szó, hogy én nem szeretnék ebben hinni. Csak egyre kevésbé tudok. Mert ha meg kellene neveznem a legfőbb problémámat, akkor azt mondanám, hogy kezdem elveszíteni a hitemet.

További cikkek: