„Most már biztosan tudom, gyászolok” – Hurrá, itthon! Vagy mégsem?

Attól tartok baj van velem. Sokan képesek megélni a „hurrá, itthon!” élményt, végre van idő rendet rakni, sportolni, főzőcskézni, filmet nézni. Munkám mellett jobb híján én is ezekkel próbálkozom, de időnként elővesz valami különös légszomj – nem, ez még nem a koronavírus –, és bevallom, nem telik minden éjszakám az igazak álmával. Szorongok? Félek? Mi van velem?

Akkor kezdődött, amikor befordultam az utcába, hogy visszamenjek a monitoromért, hogy majd itthonról is kényelmesen tudjak dolgozni. Mert azok közé a szerencsések közé tartozom, akik ezt megtehetik. Leparkoltam, kiszálltam. Melegen sütött a nap, hajammal játszott a szél, a fák rügyei már-már hivalkodóan mutogatták magukat, hogy köszönik szépen, ők nélkülünk, emberek nélkül is remekül megvannak, sőt. Ekkor jött először az a furcsa élmény, amire inkább azt szoktuk mondani „rossz érzésem van”. De megbeszéltem magammal, hogy bár ez is egy háború, de most végre azonos a cél, hogy legyőzzük a közös ellenség trilliárdnyi láthatatlan katonáját. És igen, eljött az idő, hogy megtanuljunk nemcsak az egyén, de a közösségek szintjén is gondolkodni és cselekedni.

Szóval próbáljam csak magam jól érezni, élvezzem a tavaszt, az otthonom, értékeljem az idő barátságát és adjak hálát, hogy mindezt van kivel megosztanom. Higgyétek el, nagyon próbálkozom! Mégis, időről időre jön a légszomj tudatosult tartalom nélkül. Az információk szőnyegbombaként hullnak. Fertőzöttek száma, online oktatás, maszk készítése házilag, csökkenő légszennyezettség, lassuló gazdaság, szabadságolások, hancúrozó gyerekek, orvoshiány, kilométeres sorokba tömörült kamionok a határátkelőkön, három az egyben anyukák otthon a gyerekekkel, online fitnesz, felfüggesztett hiteltörlesztések, posztok régi nyaralásokról, felvásárlások, szóviccek… most akkor mi van?

Nagyon úgy tűnik, valami újat kapunk. Ami ijesztő. Hisz tudjuk. Ahhoz, hogy kapjunk valamit, valami mást el kell veszítenünk. Veszíteni pedig nem könnyű. Nem könnyű legyőzöttként kuporogni a gyász hálójában. Veszteség, gyász… tudjuk egyáltalán mit jelentenek e szavak? Első asszociációnk a gyásszal kapcsolatban a halál. Valóban, a legnagyobb veszteség elveszíteni szeretteinket, még akkor is, ha ambivalens kapcsolatban voltunk, mert ilyenkor nemcsak egyszerűen egy hozzánk kapcsolódó embert veszítünk el, hanem a lehetőséget is, hogy megjavítsuk azt, ami nem működött, hogy elmondhassuk, amit nem mondtunk el.

Hétköznapi gondolkodásunkban ehhez az óriási veszteséghez nem is merjük mérni azt a veszteséget, amikor állásunkat veszítjük el, egy szerelmet zárunk le, egy barátság ér véget, rádöbbenünk, hogy nem azt csináljuk, amire mindig is vágytunk, vagy épp, mint most, ráeszmélünk, nincs is olyan nagy befolyásunk saját életünkre, viszont közös és egyéni jövőnk felelőssége már ököllel kopogtat létünk kapuján.  

Igen, most már biztosan tudom, gyászolok. Az utazásokat, amik közelebb hozták a világot, a közösségeket, ahová tartozom, a szeretteim hiányzó ölelését, a rohanó hétköznapokat, az elveszített dinamikát, a szmogtól bűzlő utcákat. Hisz mind az életem része volt eddig, akár jó, akár rossz hatást gyakorolt rám és a világra. De az én gyászom koronavírusnyi méretű a MI gyászunkhoz képest. A fentről kérdőn visszanéző sok ezernyi lélekhez, a lehetetlen helyzetekben is robotként dolgozó testekhez, a magunknak ismételgetett miértekhez, a még mindig létező közönyhöz képest.

Ne gondold, hogy elítélem azokat, akik bölcsen elfogadva, ami van, most is megpróbálják a legtöbbet kihozni a helyzetből! Hiszen nem tudom, milyen félelmek vagy felismerések motiválták a karantén kreatívan vicces napjait bemutató videókat, a legújabb gasztrokölteményeket, a múltbéli tájak újraposztolását. Sokfélék vagyunk, sokféleképp reagálunk. Máshol vannak a mélypontok és máshol a megvilágosodások.

Furcsa. Mindenre okítva vagyunk. Jövőnk az élethosszig tartó tanulásról szól, specializálódunk, itt egy képzés, ott egy oktatás, de sehol nem képeznek, nem oktatnak minket arra, hogyan kezeljük érzelmi veszteségeinket. Létünk a gyarapodásról szól, megtanuljuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, mit tehetünk, ha elveszítjük azt. Egészségünk biztonságát, munkánkat, gazdasági pilléreinket, emberi kapcsolatainkat, életünk ritmusát, kapott és megszerzett értékeinket.

Dühöngjek? Tagadjak? Elfojtsak? Inkább megadom magam. Nem ostorozom magam a céltalanul múló percekért. Nem próbálom kimaxolni az itthon töltött időt. Nem panaszkodom és igyekszem leszerelni a panaszkodókat. Hallgatok. Csend van belül. Időnként feszült, máskor figyelő, szorongó, feldolgozó csend. Pedig nem vagyok egyedül. A teraszon ülve együtt nézünk a semmibe, én és negatív érzéseim. Most kell őket megismernem, hogy amikor a tettek ideje jön, tudjam, hogy léteznek, de már ne velük törődjek. Hogy majd képes legyek magamat, a helyzetet, a körülményeket, a lehetőségeket és a feltételeket reálisan látni. Mert egyszer tovább kell majd lépni, és akkor már nem lesz idő gyászolni. Sokat kell még addig tanulnom. Önfegyelmet, alázatot, elismerést, támogatást, elengedést, elfogadást, bátorságot, felelősségvállalást, kitartást.

Most van időm gyakorolni.

 

További cikkek: