A naivitás szemellenzőjén túl – Állandó harcom az igazságkereséssel

Gyűlölöm a naivitást. Szívből gyűlölöm. Jobban, mint a belsőségekkel kéjesen táplálkozó embereket, a nem méretarányos harisnyákat vagy a rossz fülhallgatókat.

Van egy Ember ezen a bolygón, aki rendkívül sokat jelent számomra. Aki ha hallaná, hogy ezt mondom, valószínűleg hangosan felnevetne, de mindenképp a sztratoszféráig szaladna a szemöldöke hitetlenségében, miközben záporoznának rám a gunyoros megjegyzései. Az, hogy már nem én birtoklom a „naivok gyöngye” feliratú, horgolt, banánsárga, rojtos faliszőttest, a Naiv Bajnokság különdíját, az csak Neki köszönhető. Ez az Ember egy lyukat vájt a burkon, amiben felnőttem, amin azóta behordja a bűzt és a szemetet a jeges szél. Egyre gyűlik a mocsok a tiszta kis világomban, de már én tágítom a lyukat puszta kézzel. Viszont minél nagyobb a lyuk, annál jobban gyűlölöm a naivitást.

Először csodálatos érzés volt a racionalitás világában tett látogatásom

Olyan volt, mint az első lélegzetvétel egy hosszú merülés után. Felszabadító, könnyű, mámorító. Mindenki szereti, ha igaza van, viszont amikor az ember a tényekkel próbál vitatkozni, pusztán azért, mert a tények elfogadhatatlanok számára, az legalább annyira frusztráló, ha az ember lépten-nyomon a moralitása kérlelhetetlen cáfolataiba ütközik. Ekkor elkerülhetetlenül feszült lesz és ideges, ostobának érzi magát, vagy azt hiszi, hogy mások ezt gondolják róla. Ezért született erre a megoldás: hangosan kiabálni, hogy NÁCI és FASISZTA, mindenkire, aki esetleg nem osztja az ő aranyat érő gondolatait. A valóság is náci, a legrosszabb ráadásul, ezért kell manipulálni. A narratíva fontosabb az igazságnál.

Én mindent tudni akarok, nem elégszem meg kevesebbel

Az Igazság az egyetlen és legfontosabb vezérlőcsillag a vaksötét éjszakáim egén. Persze, nem arról van szó, hogy minden esetben egy Igazság létezik, ha ezt vallanám, mindenki joggal ordíthatná az arcomba, hogy náci vagyok, és bizonyára Goebbels idézetekkel van kitapétázva a hálószobám. Nem vagyok náci, csak vannak olyan esetek, amikor valóban csak egy helyes Igazság létezik. Tisztázzuk: azt nevezem Igazságnak, ami alátámasztható, bizonyítható, esetleg megkérdőjelezhetetlen, de mindenképp érvényes rá Occam borotvájának az elve. Van egy hipotézisünk, egy prekoncepciónk, és ennek a valódiságát bebizonyítjuk, ezeket nevezzük tényeknek. A tényekre pedig szükségünk van.

Kevés dologban hiszek igazán őszintén, de a tudomány ezek közé tartozik

Hiszek abban, hogy ennek segítségével kinyilváníthatunk Igazságokat. Persze a tudomány nem hibátlan, tökéletes vagy dogmatikus. Ennek ellenére, ha nincsenek Igazságok, ha nincsenek tények, a világ darabjaira hullik szét. Annyira szükségünk van rá, mint a gravitációra.

Az ismereteink folyamatosan bővülnek az új információk birtokában, ezért a tények időről időre változnak, de véleményem szerint van különbség aközött, amikor Pali bácsi a számára adott összes információ felhasználásával elfogad egy állítást, mint tényt, ami a későbbiekben új tudás birtokában módosul; meg aközött, hogy Évikének esze ágában sincs törődni a tényekkel, mert a hatodik érzéke, a lábujjcsakrája és a fahéjas füstölője közreműködésével ő saját állításokat tesz a világról. Természetesen mindenkinek van egy saját, szubjektív valósága, amit elfogadok és tiszteletben tartok, csak azt kérem halkan és szerényen, hogy ezt kezeljük a helyén.

Én csillapíthatatlanul szomjazom az Igazságra, a világon fellelhető összes tudást belegyömöszölném a fejembe, ha megtehetném. De a tudás fáj, nekem egészen biztosan. Régen hittem a csodákban, őszintén azt vallottam, hogy a világ csupa gyönyörűséget és mámort tartogat annak, aki nyitott szemmel jár, de ezt csak a naivitás burka tette lehetővé. A lyukon besüvítő szél szép lassan mindent kitép a kezemből, az ábrándokat, a reményeket, a szépséget, a csodát. Ezt akarom, eszem ágában sincs újra befoltozni a lyukat, csak rendkívül fájdalmas. A bezúduló, éles fény rávilágít arra, hogy mi mindenben tévedtem idáig a világgal kapcsolatban, amit nehéz elengedni.

Pár nappal ezelőtt, egy éjjel, nyitott szemmel feküdtem az ágyamban, hevesebben vert a szívem, mint ahogy azt a körülmények indokolták volna, és a kezemben gyűrögettem a takarót, miközben azon gondolkodtam, hogy mi van akkor, ha az embernek valóban nincs lelke. Persze, ez egy értelmetlen kérdés, mert semmi nincs akkor, ha az embernek nincs lelke, a Nap ugyanúgy felkel másnap reggel, az emberek ugyanúgy dolgozni indulnak, a Spar pékjei ugyanúgy gyártják a sokmagvas cibattát, a metrón ugyanúgy hatvan fok lesz nyáron – minden marad a régiben. Mégis mi van akkor, ha az embernek valóban nincs lelke?

Őszintén, tiszta szívemből szeretném hinni, hogy van lelkünk, hogy több van bennünk annál, mint amire az evolúció programozott. De a helyzet nem fest túl rózsásan. Nincsenek érzéseink – legalábbis nem a triviális értelemben, ahogy mi nevezzük őket –, nem a szívünkből vagy a lelkünkből fakadnak – a szívünk csak egy húsdarab, ami pumpálja a vért az ereinkbe, semmi több. Az „érzéseink” érzetek, amiket hormonok okoznak, és azért kapcsolódunk más emberekhez, mert ez sok százezer éves késztetés, aminek a motivációja a túlélésünk. Szeretnék hinni abban, hogy létezik Szerelem, és Márquez-nek igaza van, valóban mindent képes legyőzni, de csak azért szeretnék hinni benne, mert túlságosan fáj a gondolat, hogy soha nem létezett, és soha nem is fog.

19 éves koromban volt egy rendkívüli élményem, amire azóta se találtam kielégítő magyarázatot

Soha nem hittem a „szerelem első látásra” nevezetű jelenségben, pont azért, mert elképesztően irracionális volt. Elképzelhetetlenül irracionális. Mígnem elérkezett egy őszi délután, amikor a Szimpla kertben loptam a napot az egyik barátnőmmel. Nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán felálltam és odasétáltam a pulthoz némi nedűért, a nevetéstől kiszáradt hangszálainkra. A pultban egy fiú állt, fekete sapka volt rajta és egy fekete pulóver. Amikor odaértem, és felpillantottam, épp akkor nézett rám ő is – tökéletesen egyszerre néztünk egymásra. Abban a pillanatban megtörtént. Én is éreztem és ő is. Ez a legfurcsább az egészben, hogy pontosan tudtuk egymásról, hogy a másikkal is ugyanaz történt, és hogy egyszerre történt mindkettőnkkel. Nem tudom megmagyarázni, hogy honnan tudtuk, egyszerűen tudtuk.

Mi történt pontosan abban a pillanatban? Sok kifejezést találtunk már ennek a jelenségnek a definiálására, de a „meglátta és belévágott a villám” a legautentikusabb számomra. Tényleg olyan érzés. Mintha minden porcikád egyszerre kiáltana fel, hogy ő az, akire egész eddig vártál. A jelenség tényleg létezik. Persze lehet, hogy tévedésből hívjuk szerelemnek, és igazából csak a méhem kiáltott fel, hogy az az egyed rendelkezik a lehető legjobb örökítő anyaggal az utódaim számára, mégis jobban szeretnék hinni abban, hogy velem megtörtént, amiről Gárdonyi Géza írt.

Ennek ellenére, erőnek erejével keresem az Igazságot, mert nem akarok azzá az emberré válni, aki figyelmen kívül hagy bármilyen információt, mert az nem tetszik számára. Attól nem lesz igaz valami, mert Gárdonyi írt róla egy regényt.

További cikkek: