Napjaim legnagyobb kihívása: enni – az anorexia nervosa-ról

Nem szeretek erről beszélni, nehezen is jönnek a szavak, amikor ki akarom fejezni magam. Szerintem eleve nem is lehet ezt átadni olyannak, aki nincs benne közvetlenül, nem tapasztalja saját magán, milyen is ez. Milyen az, amikor minden egyes harapás ételért harcot kell vívni a saját elméddel. Amikor szembe mész a testeddel és az sem érdekel, mik lehetnek a rövid, illetve hosszú távú következmények. Csak az számít, hogy jobb, ügyesebb legyél, mint tegnap. De, mint mindennek, ennek is megvan a határa, ameddig csinálni lehet. Mind mentális, mind fizikális szinten. Én szerencsére egyikben sem mentem el a végletekig, ettől függetlenül mégis egyszerre baromi nehéz és elképesztő könnyű ezzel élni. Nehéz, mert tudom, hogy változtatnom kellene, könnyű, mert kiszámítható. Pontosan tudom mit és mennyit fogok enni aznap, másnap vagy akár egy hét múlva és ez biztonságot ad.

Kezdetek

Az egész 6 éve kezdődött. Újévi fogadalmam volt, hogy ledobok 1-2kg-ot. Sosem voltam túlsúlyos, de az az 1-2 kg zavart. Nem is lett volna gond, ha meg tudok ott állni, de nem ment. Rákaptam a siker „ízére” és onnantól nem tudtam megállni. „Csak még egy kilót.” „Még egy picit legyek izmosabb, fittebb.” Egyre kevesebbet ettem, egyre többet mozogtam. Eljutottam egy olyan pontra, ahol napi 200-300 kcalt ettem, de cserébe lemozogtam vagy 500-at + az alap energiaszükségletem. Eleinte nem tűnt fel az embereknek, de később elég látványos lett. Igyekeztem rejtegetni, hazudtam, becsaptam másokat azért, hogy ne kapjak szidást, veszekedést, ordibálást vagy bujtatott megjegyzéseket. Érdekes, hogy ami az elején bók volt, az akkorra már szidássá vált (pl.: „milyen vékony vagy!”, „mennyit fogytál!” mondatok). Bővebb ruhákat vettem fel, nem jártam sehova és mindig úgy alakítottam a helyzetet, hogy egyedül egyek. Magányos voltam, de ez nem zavart, mert legalább sikerült megcsinálnom, amiket kitűztem. Sem kedvem, sem energiám nem volt az emberi kapcsolataim fenntartására. Levert és fáradt voltam folyamatosan, a napi minimum 1 óra mozgást mégis mindig elvégeztem, hiába szédültem, hiába nem volt hozzá energiám. Ez adott erőt. Az üres gyomor érzete, a felülések, az, ha valamit sikerült nem megennem, mind-mind jó érzéssel töltöttek el.

Többet ad, mint elvesz?

Akkor vettem észre, hogy ez már nem egészséges életmód, amikor visszamenve szeptemberben a gimibe, kémia órán ültem és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak hogy minél jobban feszítsem a hasam, a lábam, hogy ülve is kalóriát égessek. Az állandó fáradtság, koncentrációzavar, rosszkedv mellett elmaradt a menstruációm is (aminek valahol még örültem is, hiszen kényelmesebb lett nélküle). Felismertem, hogy ez nem normális, de nem igazán érdekelt, mert akkor úgy éreztem, többet ad ez az egész, mint elvesz. Több olyan kommentet is kaptam, ami mind azt mutatta, hogy tényleg baj van. Volt olyan tanárnőm is, aki leült velem beszélni erről, mert tudta mi folyik, hiszen a lányával is ez történt. Az ilyen pillanatokat fogcsikorgatva átvészeltem és folytattam a napomat, mintha mi sem történt volna. Nagyon sok idő telt el, mire be tudtam vallani magamnak az igazat, hogy az, amibe belekerültem, az anorexia nervosa.

A környezetem

A közhiedelemmel ellentétben, ezt nem én akartam magamnak szándékosan. Egyszerűen megtörtént velem és nem tudtam megállítani (bár nyilván felelős vagyok érte, nem akarom elhárítani magamról a felelősséget). A körülöttem lévők szerettek volna segíteni, de mivel nem tudták kezelni a helyzetet, a legjobb szándékuk ellenére is csak rontottak rajta. Fenyegetőzéssel, ordibálással, mártírkodással, önsajnáltatással semmit nem lehet elérni. Azt éreztem, hogy a szüleimet csak az érdekli, hogy ez a helyzet hogyan hat kifelé, milyen szülőnek is tűnnek így ők mások szemében, hiszen ezt hangsúlyozták. Ez volt az aduász. Mindenki a lehetséges következményekkel traktált, amiket nyilván egytől egyig mind tudtam én is, csakhogy nem érdekelt. Fontosabbnak éreztem, hogy minden nem evés egy siker, hogy büszke lehetek magamra emiatt és végre van valami, amit én irányítok és nem a szüleim vagy a tanáraim vagy bárki más, aki dönt a fejem fölött.  

Visszacsúszás

Az érettségi utáni nyáron egészen javult a helyzet. Összejöttem a barátommal, ami nagyon boldoggá tett. Feledtetni tudta velem némileg az egészet, bár még így sem telt el olyan nap, amikor egészséges mennyiséget ettem volna. Visszatért a ciklusom, ami megijesztett, hiszen eddig ez biztosított arról, hogy elég sovány vagyok. Az egyetem kezdetével elkezdtem visszacsúszni az anorexiába. Életem első sikertelen dolgozatai nagy csalódások voltak számomra. Újra kontrollálhatatlannak éreztem mindent, kellett egy biztos pont, amihez nyúlhattam. Újra elkezdtem kevesebbet enni. Az anyától hétvégén kapott ételcsomagjaim a kukában/wc-ben landoltak. A betegségem lett a biztos pontom a mindennapokban, mert tudtam, hogy mit várhatok tőle, rendszert adott az életemnek. De ennek ára volt. A barátommal, családommal egyre több konfliktus alakult ki. Egy idő után azzal fenyegettek, hogy kivesznek az egyetemről és költözök megint haza, ahol figyelni tudnak rám. Mondanom sem kell, nem igazán hatott meg a dolog, valahol úgy gondoltam, ezt soha nem teszik meg, hiszen a siker, a tanulás, a jegyek, a teljesítmény mindig is a legfontosabbnak számított a családunkban. Ezzel ellentétben a lelki dolgok, mintha nem is léteztek volna, soha nem jöttek szóba. Pedig az én lelki dolgaimmal óriási problémák voltak.

Magamat akadályozom

A fordulópont az volt, amikor a barátom kérésére elmentem egy pszichológushoz. Bár nem feltétlen az evészavarommal kerestem fel (ezt csak mellékesen említettem neki), ahogy elkezdtünk dolgozni a stresszkezelési nehézségeimmel, a teljesítménykényszeremmel, fokozatosan elkezdtem jobb irányba menni, majd beállt egy stagnáló állapot. Menstruációm még mindig nem volt, de legalább már nem fogytam tovább. Amikor 2 év után szóba jött a terápia lezárása, előbukott, hogy ez még mindig megoldatlan. Intenzíven kezdtünk rajta dolgozni, ami megijesztett. Ijesztő annak a gondolata, hogy változzak, hogy elengedjem ezt az egészet. Mert akármennyire is rossz ezt bevallani, ez a személyiségem nagy részét jelentette az elmúlt 6 évben. Minden egyes napomnak egy vázat adott. Akármennyire szeretném a változást, mégis olyan mintha magamat akadályoznám. Mintha egy biciklin ülve tekernék, de közben folyamatosan húznám a féket. Itt tartok most. Minden egyes nap keresem a motivációm, a miértet, a célt, amiért változtatni szeretnék. Rettegek attól, hogy maradandó kárt tettem magamban, hogy saját hibámból esetleg soha nem lehet majd gyerekem. Igazság szerint ez a legerősebb indokom. De mivel ez még elég távoli, minden egyes nap apróbb miérteket kell találnom.

,,Csak enni kell, ezen mi olyan nehéz?!”

Egyelőre nem látom a fényt az alagút végén, de tudom, hogy valahol ott van. Már nem akarom többé magamat kizsigerelni, van egy súlyszint, aminél határozottan nem akarok már lejjebb menni, és ez hatalmas szó az eddigiek fényében. Triviálisnak tűnhet ez azok számára, akik nem élik át, mert „hát csak enni kell, mi olyan nehéz ezen?”. Persze, igen, de van, akinek ez jelenti a napja legnagyobb kihívását. És az ilyen „tanácsok” nem, hogy nem segítenek, de még csak rontanak a helyzeten. Rohadt nehéz egy olyan folyamat, ahol az eddigi életfelfogásoddal kell teljesen szembe menni, és olyan dolgot csinálni, ami a legnagyobb félelmed évek óta. Végetlenül embert próbáló és fárasztó dolog nap, mint nap úgy enni, hogy már attól is hányingered lesz, ha ránézel a tányérodon lévő ételre és végig sikít egy kis hang a fejedben, hogy ne tedd.

Soha nem ér véget

Én még mindig a szerencsésebbek közé tartozom, hiszen nem voltam életveszélyben soha és voltak/vannak mellettem olyan emberek, nevezetesen a barátom és a pszichológusom, akik végtelen türelemmel (tényleg, nem is értem, hogy bírják), figyelemmel és odaadással önzetlenül segítenek a mai napig. Mert bizony, sajnos ez valahol soha nem ér véget, mindig lesz vele dolgom. Most még nagyon, később remélhetőleg kevésbé hangsúlyosan. Több célom is volt azzal, hogy ezt leírtam. Először csak magamnak akartam, hogy hátha segít az, ha kiadom magamból. Aztán miközben írtam, végig az jár a fejemben, hogy Te, aki most olvasod és meg kell küzdened vele Neked is, tudd, hogy nem vagy egyedül. Légy nagyon büszke magadra minden egyes kis gyógyuláshoz vezető lépésednél. Ha pedig közvetve, barátod/hozzátartozódon keresztül vagy érintett, kérlek légy türelmes Vele, mert csak így segíthetsz.

 

További cikkek: