Naplót írni? Felnőtt fejjel? Mi az hogy! – Ezért írok naplót már 17. éve

A naplóírás valamiért tinis tevékenységként él a köztudatban, amikor az ember lánya csak értelmetlen, gyerekes dolgokkal pingálja ki a lapokat azzal, hogy összeveszett Katával, mert épp halálosan szerelmes Józsiba. Való igaz, az én gyermekkori naplóim is pont ilyen bejegyzésekkel vannak tele, de felnőtt fejjel más szinteket is megmozgathat a papír és a toll ereje. Miért vezetek naplót 7 éves korom óta? Hogyan vált örökérvényű szertartásommá, és miért tartom életem legnagyobb, féltve őrzött kincseinek ezeket a párszáz forintos noteszeket?

A második, papírra vetett énünk, a szócsövünk, a láthatatlan világunk: a naplónk   

Egy dolgot még a legelején letisztázok: egy igazi naplót csak egy ember olvashat, mégpedig maga az író. Ez egy diszkrét lenyomat, amely követeli, hogy csak egy ember férkőzzön a bizalmába: a tulajdonosa. Kevés olyan dolgot tudok elképzelni, ami ennyire pucérra vetkőzteti az embert, épp ezért egy igazi napló nem való kirakatba, nem szánható közönségnek, ezért is két teljesen különböző dolog a virtuális blog és a kézzel írt, füzetbe írt gondolat. Aki rám hallgat, offline naplót vezet, olyat, amit papírra ír a saját kezével és tollával, ráadásul úgy, hogy tudja, rajta kívül senki más nem fogja olvasni.

Én így csatornázom ki magamból a frusztrációt, számomra ez az egyik legjobb feszültségoldó. Nem tudok elképzelni jobb/hasznosabb/nekem valóbb nap- vagy hétbúcsúztató szertartást, mint azt a 15-20-30 percet, amikor megszabadítom magamat a sok felesleges zajtól, eltévedt gondolattól. Hiába, Bridget Jones hatás: e szerint mindegy, hogy az egyén miképpen elaborálja az érzéseit – naplót ír, verset vet papírra, vagy csak lefirkant egy dalszöveget – mindenképpen megkönnyebbül, hiszen szabályozza érzelmeit, dolgozik velük, újra és újra megfogalmazza őket.

Fáj a múlt? Kényelmetlen? Kínos?

Az örök kérdésre pedig – amit mindig feltesznek az emberek, amint megtudják, rendszeresen írok naplót -, hogy nem félek-e visszaolvasni a bejegyzéseimet, az a válaszom, hogy dehogyis. Nem félek látni, honnan hova jutottam, honnan hova fejlődtem, honnan hova süllyedtem, mikor miben hibáztam, mikor hogy döntöttem, dramatizáltam, gondolkodtam. Rengeteg mindentől félek, de a régi, a jelenlegi és a jövőbeli énemtől nem fogok. A naplóm az én saját kül- és belpolitikám, a változásom, a kézzel írt fényképalbumom, ahol köntörfalazás nélkül, kíméletlen őszinteséggel vannak levetve életem fontosabb és persze kevésbé fontosabb momentumai – ettől miért féljek?

Eleinte csak egy üres füzet, a végén teleírt megoldás

Az a legjobb, hogy ekkor nemcsak a tinta folyik a tollból, de a teher is csökken a vállról. Azt szeretem a naplóírás egyszerű mechanizmusában, hogy annál sokkal komplexebb előnyökkel jár: nyújthat vigaszt, ihletet, menekülést, kreatív magaslatokra emelhet és összefüggésekre is rávilágíthat – feltéve persze, ha tudjuk, hogyan használjuk.

Hogy máshogy találhatnánk új megközelítéseket, megoldásokat, hogy máshogy érthetnénk meg életünk különböző aspektusait, fedezhetnénk fel a miértjeink okait? Hogy máshogy emlékezhetnénk olyan – akár életbevágó – mozzanatokra, amikre normálesetben nem tulajdonítanánk nagy jelentőséget? Hogy máshogy szemlélhetnénk önön fejlődésünket vagy drámánkat?

Egy alapszabály van, ezt ne feledd: írd le, de tök mindegy, hogy!

Nem kell Szabó Magda vagy Shakespeare választékosságával fogalmazni, sőt, kifejezetten állítom, ennek csak úgy van értelme, ha nem figyelünk semmilyen külső elvárásra, helyesírásra, külalakra, ésszerűségre, fogalmazásmódra. Nincs szerkesztett napló, azzal már kimegy a lényeg, a szabad áramlás, a lélek: kötöttség, megfelelés nélkül kell naplót írni. Szabadon.

17 évnyi naplózás egyetlen univerzális tanulsága

Az egyik legnagyobb tanulság, amit 17 évnyi naplóírás után könyveltem el, az az, hogy megbízhatatlan az ember memóriája. Hiába hisszük azt, hogy nem, elmondom: nagyon is. Az évek vagy szépítik, vagy pedig rondítják az emlékeket – attól függ, saját védekező mechanizmusunknak melyik a helytállóbb. Fejünkben észrevétlenül írjuk át a történelmet, változtatjuk meg a történeteket, a sorrendeket és az élményeket, de még azt is, hogy mi magunk milyenek voltunk.

Nap- és évbúcsúztató szertartás

Már egyfajta rituálévá vált részemről, hogy az év utolsó napján – egy jó nagy adag tejeskávé és csokis süti társaságában – mindig visszaolvasom a január elsejétől kelt a naplóbejegyzéseimet. Ennél tanulságosabb időtöltést egyszerűen nem tudok elképzelni. Ekkor szokott bekövetkezni nálam az „ahaélmény”, amikor hirtelen minden egyes apró rész értelmes alakzattá formálódik. Igen, van, hogy elbújnék szégyenemben, néha a homlokomra csapok, hogy „hát persze!”, de a végeredmény rendre ugyanaz: mire a végére érek, már csak mosolygok a megtörténten, elfogadom a hibát, levonom a tanulságot.

Pótolhatatlan érték ez: 17 évnyi napló 17 kötete.

Párszáz forintban az egész életem.

További cikkek: