Nem találtál fel semmit, nem lett saját vállalkozásod és nem szüntetted meg az afrikai éhezést sem? Üdv a klubban!

Sokszor rádöbbenek, hogy a karrierem és a sikerek hajhászása közben elfelejtem, hogy mi az ami igazán fontos az életben. Azt, hogy mire akarok visszaemlékezni 60 év múlva.

Mindig is szerettem produktív lenni, csinálni, rohanni, kipróbálni minden új dolgot és addig küzdeni, amíg el nem érem a célom. Utáltam az olyan helyzeteket amikben tétlennek és feleslegesnek éreztem magam. Gyakran gondoltam a nagymamám egyik mondására, mi szerint:

“Ne élj úgy, mint hal a zacskóban”. Hát én inkább hasonlítottam egy madárhoz, aki minden egyes alkalommal visszarakja a törött a szárnyát, hogy tovább repüljön, mint egy halhoz, aki csak a saját komfortzónájában éldegél.

Igen. Ez voltam én, pontosan addig amíg el nem jött a vírus és ketté nem törte az Erasmus félévemet. Hazatérve álmaim városából, Párizsból, a sötét és szürke hétköznapok következtek kezdve a 14 napos karanténnal, ami alatt még a 3 hónapja nem látott családommal sem érintkezhettem.

Aztán az első pár hétben még sikerült pozitívan hozzáállnom a dolgokhoz és szokásomhoz híven elterveztem, hogy a lehető legtöbbet fogom kihozni ebből az időszakból. Listákat és terveket írtam, pályázatokat kerestem, és olyan dolgokba fogtam bele ami azelőtt eszembe se jutott volna. Azt gondoltam, hogy a rám szakadt rengeteg idő alatt valami olyat kell alkotnom amivel megváltoztathatom, megválthatom a világot. Néhány hét alatt a kis, pár négyzetméteres szobámba besűrítettem az egész világot és a művészsaroktól kezdve az íróműhelyen keresztül a világ legjobb weboldalszerkesztője is felütötte már a fejét.

Aztán ahogy haladtak a napok előre, egyre jobban éreztem magamon a nyomást, hogy csináljak valamit. Bármit, aminek van értelme. Haszontalannak éreztem magam és az elfecsérelt szabadidő gonosz arca vigyorgott rám mindenhonnan. Ami a legroszabb volt, hogy a semmiből bukkantak fel az olyan emberek, akik fiatalabbak vagy egyidősek (21) voltak velem és már sokkal több mindent leraktak az asztalra. Gyógyszert találtak fel, esszenciákat vontak ki a legkülönfélébb anyagokból, saját vállalkozást alapítottak és nemzetközi versenyeken remekeltek. Ekkor eszembe jutott, hogy: Én mit raktam le az asztalra? Mit tudok felmutatni azon kívül, hogy egyetemre járok és dolgozok?

Arra a következtetésre jutottam (így visszagondolva erősen vezérelve a pillanatnyi 100%-os negativizmusomtól), hogy semmit. Az égvilágon nem csináltam semmit, amivel megmenthetem az emberek életét, megszüntethetem az afrikai éhezést, előrejelezhetem egy vulkán kitörését vagy  csak egyszerűen jobbá tehetem a Földet.

Aztán az egyik este, miután megint agyon őröltem magamat a saját deproduktivitásom miatt, kicsaptam a szobám ajtaját és kiérve a nagyszobába teljes elkeseredettségemtől fűtve így szóltam  a családomhoz:

Tőlem ne számítsatok sokra, mert belőlem nem lesz semmi. – mire anyukám döbenten rámnézett.

De hát miért? – kérdezett vissza

Hát azért mert nem vagyok elég jó. Mit csináltam eddig az életemben? – hadartam idegesen – Mások ilyenkor már gyógyszereket találnak fel és Nobel-díjas kutatókkal diskurálnak. A saját vállalkozásukat vezetik és a testvérük tandíját fedezik. Én meg? Semmit nem csinálok! Mit tudok letenni az asztalra? Hát semmit. Még azt se tudom, hogy pontosan mi akarok lenni. – fejeztem be a mondókámat elcsukló hangon, de visszafojtott könnyekkel.

Ekkor az az ember, akitől a legkevésbé vártam a megértést, hiszen ezek a problémák még olyan messze állnak tőle, odajött hozzám, a vállamra helyezte a kezét és mélyen a szemembe nézett.

Figyelj Nazsi! – kezdte teljesen komolyan a mondandóját. – Ez eszedbe se jusson, hogy belőled nem lesz semmi. Én tudom, hogy Te olyan dolgokat fogsz véghez vinni, amit senki más a világon. Ne foglalkozz avval, hogy mit csinálnak mások, mert Te vagy a legjobb. Hidd el, hogy van még időd és sikerülni fog az amit szeretnél, csak higgy benne. Én hiszek benned. – És ebben a pillanatban az én egyetlen húgom körémfonta a karját és olyan erősen megölelt, hogy kiszorította belőlem a létező összes negatív érzést. Én is visszaöleltem és próbáltam az emlékezetembe vésni azt a pillanatot és hálát adni az égnek, hogy nekem van a világon a legeslegjobb testvérem.

Akkor jöttem rá, hogy már megint elfelejtettem azt, ami igazán számít az életben. Azok az emberek, akik minden pillanatban csak hozzánk tesznek, a leglehetetlenebb helyzetekben is támogatnak, összeszedik a lelkünk szétszórt darabkáit és akik mellett azok lehetünk, akik lenni szeretnénk.

Tudjátok lehet, hogy nem találtam fel semmit, nem kutattam a radioaktivitás hatásait és nem fejlesztettem ki egy új szérumot. Viszont van egy húgom, aki tudom, hogy mindig, mindenben támogatni fog, aki jóban és rosszban velem lesz és aki időközben érettebb lett, mint gondoltam.

Ami pedig a produktivitást illeti, van még időm és tudom hogyha lesz lehetőségem akkor azt megragadom és addig küzdök, amíg el nem érem a célom, de nem fogom hajszolni a sikert, mert ahogy a nálam is böcsebb húgom mondta:

“Ne foglalkozz avval, hogy mások mit csinálnak, csak higgy magadban és akkor minden sikerülhet”

További cikkek: