„Néha olyan elveszettnek érzem magam, mint még soha” – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése 6. rész

Sokan évtizedekig, vagy akár egész életen át titkolják, hogy szexuális abúzus áldozatai lettek. Lilla esete is hasonló: több évnyi hallgatás és titkolt szégyenérzet után végül elhatározta, hogy külső segítséggel a gyógyulás lassú, de biztos útjára lép – ám ez közel sem zökkenőmentes, egyik napról a másikra bekövetkező folyamat. Érzelmi megingásokkal, hirtelen feltörő indulatokkal, kérdőjelekkel tarkított Lilla gyógyulásának története. Figyelem! Az alábbi bejegyzés csak a korábbi részek függvényében érthető: a cikksorozat első részét itt, a második részét itt, a harmadik részét itt, a negyedik részét pedig itt olvashatjátok.

11. ülés

Annyira jól aludtam az éjszaka, hogy semmi kedvem kikelni az ágyból. Már kilenc is elmúlik, amikor kivonszolom magam a konyhába. Reggeli után kutatok, de úgy tűnik, búcsút inthetek az áfonyás müzlimnek, nincs itthon tej.

Mosogatás közben az jut eszembe – komolyan, mintha tízen laknánk ebben a lakásban! –, hogy megint korogni fog a gyomrom Juditnál. Egyszer fordult elő, és akkor azt mondtam, hogy ilyen többet nem lesz, mert idegesítő, és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy éhes vagyok. Igaza volt Maslow-nak a piramis kapcsán. Ezen is csak elmosolyodom. Amikor pedig 10 perc keresgélés után végül megpillantom a zárban a lakáskulcsomat, szabályosan nevetek. Úgy szívből.

Elindulok. Végre. Rekkenő hőség.

– Mesélj, mi újság? Nehéz heted volt? – kérdezi Judit.

– Hű, hát, két napig nem nagyon tudtam aludni, de végre ma éjszaka igen. Jól vagyok, többnyire. Ma például mindenen csak mosolygok – felelem.

Nehéz ülés, de rendben vagyok. Néha könnyed mosollyal próbáljuk oldani a feltörő könnyeket. Végtelen nyugalmat és biztonságot érzek.

– Tudod Judit, az a baj, hogy szeretem őket.

– Mit szeretsz bennük? El tudod ezt mondani?

– Nem tudom… Azt tudom, hogy semmit nem tettek azért, hogy szerethetőek legyenek, és én mégis szeretem őket.

– Értem, amit mondasz, és hidd el, ez nem baj.

– De, szerintem meg igenis, hogy baj! Két kézzel ragaszkodnék, ők meg… De mégis… Szóval… – itt megakadok, majd elmondom.

Elmondom, hogy úgy érzem, talán nem kellene beszélnem velük.

Elmondom, hogy talán véget kellene vetnem ennek az egésznek, amit ők „szeretetnek” hívnak.

Mindennek, ami rájuk emlékeztet.

Csak hagynom kellene végre, hogy éljék az életüket úgy, ahogyan ők akarják. El kellene fogadnom végre, hogy nekik ez így jó. Nem kellene tovább ezzel küzdenem.

Aztán elmondom azt is, hogy egyik pillanatban mégis azt érzem, hogy fel kellene hívnom őt. Legalább őt. A másik pillanatban meg az jár a fejemben, hogy ő a hibás, ő a hibás, dehogy kellene felhívnom.

Azt mondják, hogy mindig van más választás. Vajon itt is? Van más opció?

Persze, biztos. Nyilván. Csak én azt nem tudom. Nem találom. Mert mindennek ellenére szeretni akarom őket. Szeretetre vágyom. Talán ez az egyik legnagyobb hibám. Várni azoktól valamit, akiket sosem érdekeltem. Várni, egyre csak várni, de nem tudni, mire.

Az elmulasztott karácsonyokra?

A születésnapokra?

Az ölelésekre?

A kézenfogva sétálásokra? A délutáni mozikra?

Egy normális életre.

Igen, azt hiszem, erre.

– Judit, ezeket már senki nem adja vissza. Ötszáz ülés sem – mondom neki. 

12. ülés

Nehéz ülés, megint. Nem szeretném firtatni.

13. ülés

Már tizenharmadik hete ülök Judit kanapéján, és néha olyan elveszettnek érzem magam, mint még soha. De azt hiszem, ez így van jól. Úgy gondolom, ez is a gyógyulásom része. Nem ijedek meg tőle, inkább megélem, kibeszélem. Elnyomni nem akarom, abból semmi jó nem származik.

Elmosolyodom, amikor Judit megkérdezi, hogy hogy vagyok. Keresem a szavakat, aztán végül csak annyit mondok, hogy köszönöm, egész jól. A múlt héthez képest, igaz is.

De Judit látja, hogy most nem vagyok egyben. Mintha az utóbbi tizenhárom hetet csak kívülről néztem volna. Mintha ismerkednék önmagammal, a történetemmel, az elnyomott érzéseimmel. Egy részem szeretné hinni, hogy ez nem én vagyok, majd pillanatok múlva ráébredek az ellenkezőjére. Nagyon is tudom, hogy ez vagyok. Csak el kellene végre fogadnom. Ezen dolgozunk Judittal már mióta.

A mai ülésen sok mindenről szó esik. Kiadom magamból az utóbbi hetek feszültségét, a sírást mégis visszatartom. Elmúlik majd, gondolom, biztos a hirtelen jött prágai állásajánlat teszi, amit a párom kapott pár napja. Csak ülök, a kezeim összekulcsolva, néha birizgálom a táskámat, de ettől sem jobb.

Kimondtam, ami leginkább a szívemet nyomta a héten, mégsem vagyok jobban. Hát, hogy van ez? Azt vártam, hogy azonnal jobban fogom érezni magamat? Azt hiszem, igen.
De ahhoz el kellene fogadnom végre önmagam – Judit is megmondta. A múltamat, a már megtörténtet, akármilyen mocskos is. Nem én tehetek róla, nem hibáztathatom magam mások bűneiért. Annyiszor elmondtam már ezt, nem is értem, miért olyan nehéz.

Lehet túl szigorú vagyok önmagamhoz. Azonnal, mindent, most. A gyógyulást, a normális életet, a mindent.

De persze, tudom. Ha valamiben, akkor ebben nem siethetek.

Ami feltör bennem, annak fel kell törnie.

További cikkek: